Vásárhelyi Mária Orbán szava mint jogforrás

Nagyon sok idő telt el Magyarországon azóta, amikor egy bíró utoljára a legfőbb vezető kinyilatkoztatására hivatkozott mint perdöntő útmutatásra. Most megtörtént.

Akció

Bár sem jogász, sem jogtörténész nem vagyok, bármekkora tétben fogadnék arra, hogy a pártállami diktatúrában soha nem született olyan bírósági ítélet, amely indoklásában Kádár Jánosra hivatkozott volna. Azt nem zárom ki, hogy a Rákosi-rendszer idején esetleg előfordulhatott ilyesmi. Ahhoz ugyanis, hogy egy másodfokon eljáró bírói tanács az uralkodó párt elnökének szavaival indokolja az elsőfokú ítélet megváltoztatását, nemcsak végtelen butaságra és szolgalelkűségre, nem csak diktatórikus rendszerre, hanem a legnyilvánvalóbb személyi kultuszra is szükség van. A párt- és miniszterelnök, vagyis a napi pártpolitika, mint jogforrás, ez nemcsak a bíróság, hanem a hatalom számára is több mint szégyenletes.

Amikor a másodfokon eljáró bírói tanács ítéletében kimondja, hogy a kormánybulletin nem sértette meg a Labrisz Egyesület személyiséghez fűződő jogait, midőn azt fejtegette, hogy a homoszexualitás és a pedofília között van összefüggés – tehát potenciális bűnelkövetőként azonosítja a civil szervezet tagjait -, és ennek alátámasztására a miniszterelnök hasonló tartalmú, gyalázatos kijelentését idézi, akkor ezzel mindent és mindenkit elárul és porig aláz, az egyetemes emberi jogokat, a bírókat, a bíróságokat, a jogrendet és a Labrisz Egyesületet is.

Meggyőződésem szerint még a szolgálni kívánt hatalomnak is rossz szolgálatot tesz, hiszen még aki úgy gondolja is, hogy a homoszexualitás és a pedofília között van összefüggés – és ne ámítsuk magunkat, sajnos sokan gondolkodnak így széles e hazában –, annak is visszatetsző lehet, ha bírósági ítéletben a miniszterelnök véleményét perdöntő bizonyítékként említik.

Ez az újabb határátlépés nemcsak azért különösen fájdalmas, mert a bíróság tudományosan ezerszer cáfolt állítást próbál megerősíteni ezzel, és nem is csak azért, mert ezzel az ítélettel a magyar igazságszolgáltatás is beszállt a kormány szexuális kisebbségekkel szembeni gyűlöletkampányába, hanem azért is, mert tovább erodálja a lakosságnak a bíróságok függetlenségébe vetett hitét. Ami már eddig is nagyon ingatag lábakon állt.

Egy-egy ilyen gyalázatos ítélet megszületése után a közvélemény nem az eljáró tanácsról, hanem a bíróságokról általában fogalmaz meg ítéletet. Kiváltképp, ha esetleg az eljáró tanács egynémely tagját szövevényes szálak fűzik a hatalomhoz. És időnként elkerülhetetlenül felmerül a kérdés a gyanútlan szemlélőben, hogy a Fidesz számára legkellemetlenebb ügyek miért kerülnek olyan tanács elé, amelynél az elsőfokú, a kormánypárthoz köthető személyeket vagy intézményeket marasztaló ítéletek rendre megfordulnak.

Pedig tudjuk, hogy a bíróságon megszülető ítéletek 99 százalékában nem játszanak szerepet politikai szempontok, a bírók legjobb tudásuk és belátásuk szerint döntenek a peres ügyekben. A külvilág azonban mégis annak az elenyésző számú ítéletnek az alapján alkot véleményt, amely széles nyilvánosságot kap és amelyben felmerül az elfogultság gyanúja.

És ez így működik már legalább két évtizede.

2000 és 2010 között rendszeres ügyfele voltam a magyar igazságszolgáltatásnak. Ebben az időszakban én voltam az egyik tesztalanya a kibontakozó fideszes gyűlöletkampánynak. Akkoriban még azt gondoltam, hogy az efféle karaktergyilkosságoknak az igazságszolgáltatás révén lehet elejét venni, abban bíztam, hogy az elfogulatlan bírósági ítélettel le lehet állítani az ellenem indított hazugság- és gyűlöletkampányt.

Elsőfokon rendre meg is nyertem a pereket, másodfokon azonban csaknem minden alkalommal ugyanannál az eljáró tanácsnál kötöttek ki az ügyek, amelynek egyik tagja Orbán Viktor és Simicska Lajos jobb kezének a felesége volt, a tanács elnöke pedig alkalmanként fideszes pártrendezvényeken tűnt fel. És hiába bombáztuk beadványokkal, nyílt levelekkel a bírósági vezetőket, hogy szüntessék meg az összeférhetetlennek tűnő helyzetet és kértük, hogy szüntessék meg az állapotot, hogy sajtóügyekben másodfokon csupán egyetlen tanács hoz ítéletet, kérésünk minden alkalommal lepattant róluk.

A fideszes holdudavaroncokat a perekben csaknem kivétel nélkül Karas Mónika – a Médiahatóság későbbi elnöke – képviselte a bíróság előtt. Úgy ültünk a bírósági folyosókon a tárgyalásra vagy az ítéletre várva egymás mellett, mint régi osztálytársak. Az első fokon hozott – számomra kedvező - ítéletek másodfokon rendre megfordultak, a tényállítások véleményekké szelídültek és az eljáró tanács rendkívül nagyvonalúan bánt az én becsületemmel és emberi méltóságommal.

Eltelt egy kis idő, amíg rájöttem, hogy ezekkel a perekkel rajtam kívül mindenki jól jár. Az engem gyalázó újságírók napról-napra szélesebb nyilvánossághoz és magasabb fizetséghez jutottak, Karas Mónika pedig nemcsak a baksist kapta meg, hanem a médiavilág teljhatalmú irányítójává vált. Az előrejutás, a milliós fizetség mindannyiuknak azért járt, mert a saját területükön mindent megtettek a jogállam és az emberi méltósághoz fűződő alapjog elgáncsolása érdekében.

Miközben az ügyvédem és én tíz éven át koptattuk a bíróság folyosóit, hogy ott harcoljunk az igazunkért, ahol az igazság már régen nem sokat nyomott a latba.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.