Azt követően, hogy a Köztársasági Gárda zenekara belekezdett A profi című film zenéjébe, a gyászmenet az Invalidusok Palotája udvaráról a temető felé indult. Jean-Paul Belmondo családját több lépés távolságból követte Emmanuel Macron és felesége. A belső udvaron jelenlévő és az utcán várakozó emberek egyszerre sírtak és tapsoltak: ünnepelték és gyászolták az egyik leghíresebb franciát, akire mindannyian büszkék voltak.

A felemelő kivonulást megelőzően a köztársasági elnök rövid beszédet mondott, majd meghajolt a nemzeti zászlóval letakart koporsó előtt. Az ország választott vezetőjének főhajtása minden francia gyászát szimbolizálta.

Macron egyáltalán nem áll népszerűsége csúcsán, fogcsikorgató versenyt folytat az újraválasztásért. Ennek ellenére – vagy éppen ezért – eszébe sem jutott, hogy direkt módon a maga javára kamatoztassa a nemzeti gyászt. Pontosan tudja, hogy politikai előnyt is csak úgy szerezhet, ha az ilyen pillanatban megőrzi a gyászünnep méltóságát, és kifejezi a nemzet egységét abban, amiben valóban egységes.

A francia elnöknek tehát nem jutott eszébe, hogy „a legjobb katonájának” nevezze Belmondót, mint Orbán Viktor Cseh Tamást a temetése napján. Nem állt neki a ravatalnál arról elmélkedni, miért nem „aprította miszlikbe” rosszakaróit az elhunyt, miért „nem láttam kosárba hulló fejeket”, holott „miniszterelnökként adtam hozzá vasat, kohót, salétromot, ólmot és fegyverkovácsokat is”, ahogy Orbán elképesztő bárdolatlansággal megtette ezt Jankovics Marcell temetésén. Nekünk olyan miniszterelnök jutott, aki még egy temetésen is csak önmagáról, a saját politikájáról beszél, mert ahhoz mér mindent, élőt és holtat.