Lakner Zoltán Lakner Zoltán: Legyenek szavaink elmondani a rettenetet

Lakner Zoltán: Legyenek szavaink elmondani a rettenetet

Szilágyi Liliána Fotó: Facebook/Szilágyi Liliána

„A fizikai bántalmazás volt a legkevesebb ebben az egészben” – már ez a mondat is elég lenne ahhoz, hogy megdöbbenjünk mindazon, amin Szilágyi Liliána keresztülment.

Hiszen a fizikai bántalmazás rettenetes, különösen akkor, ha gyerekkel történik, a családjában, az apja részéről, ami egyúttal azt is jelenti, hogy nincs mód a menekülésre, hiszen mindez otthon zajlott. Szilágyi Liliána azt is elmondta D. Tóth Krisztinának nyilatkozva a múlt év végén, hogy apja az ­édesanyját is bántalmazta, és hogy ezt gyerekként végig kellett néznie. Később, versenyúszóként, amikor úszódresszben már látható jelei lettek volna az ütéseknek, az apa – egyben egy ideig az edzője – az anya verésével tartotta sakkban a lányát.

Mondhatnánk, hogy nincsenek szavak erre a rettenetre, de közös felelősségünk, hogy igenis legyenek rá szavaink.

Azért, hogy akit ilyesmi ér, vagy akár csak ezzel fenyegetik, el tudja mondani, s legyen, akinek elmondhassa, mi történik vele, legyen olyan ember a közelében, aki a szavakból kihámozza a valót, és még azelőtt segít, hogy a szörnyűségek folytatódnak.

Mélyen el kell gondolkodnunk azon is, hogy mi lehet az, ami még a fizikai erőszaknál is rosszabb.

A pszichológiai terror változtatja évekre tússzá az elszenvedőket, ez teljesíti ki azt, ami a legfontosabb az elkövető számára: hatalmát a környezete felett. Azok felett, akiket normális esetben a szeretteinek neveznénk, de akiket ehelyett az alattvalóivá változtat, és cinikusan változatos módszerekkel, rendkívüli pontossággal kínoz, egyúttal mégis magához köt, hogy fokozhassa felettük az elnyomást.

Aki képes kiszabadulni ebből az ördögi körből, minden tiszteletet megérdemel. Még inkább, ha az önmagára találásból, a talpra állásból nyert energiáját arra használja, hogy segíteni próbáljon másoknak.

Szilágyi Liliána pontosan erre készül. Az utóbbi időben botrányról botrányra tántorgó úszótársadalom hivatalos vezetése, Szilágyi Liliána reményei szerint, ezúttal partner lesz a tisztázásban. Azt, hogy lehetséges a változás, korábban az ELTE bizonyította, egyetemi ombudsmani státus létrehozásával reagálva néhány botrányos eset kipattanására. Csikorogva jön talán mozgásba a gyerekek elleni visszaélésekkel alappal vádolt hazai katolikus egyház, amely egy elismert tudóst, tanárt, papot bízott meg gyermekvédelmi felelősként. Üröm az örömben, hogy Gájer atyát többszöri próbálkozásunk ellenére sem tudtuk nyilatkozatra bírni.

Márpedig nyilvánosság nélkül nem fog menni. Szó szerint életeket menthet annak a megértése, hogy nélkülözhetetlen az ilyen eseteket körülvevő fojtogató csend megtörése.

Az olyan szervezetek, amilyen például a Hintalovon Alapítvány, hatalmas munkát végeznek annak bemutatásával, hogy melyek azok a mozzanatok, amelyekből a szűkebb-tágabb környezet kiolvashatja a bántalmazás jeleit. Szilágyi Liliána is utalt korábbi megszólalásaira, amelyekről, a mából visszanézve ezeket, világos, hogy jelzések voltak a külvilág számára. Ha a riói olimpiát figyelő nézőnek erre nem is kellett volna rájönnie, a Szilágyi Liliána felkészülését nyomon követő, őt közelről ismerő közegnek fel volt kínálva az esély, hogy megértse, mi történik.

Nincs rendben, hogy éveken, évtizedeken keresztül senki nem vesz észre semmit, vagy ha észlel is jeleket, nem szól.

A nyilvánosságnak jelentősége van abban is, hogy milyen az a társadalom, amelyben élünk. Kínzó kérdés, kialakulhat-e egyszer végre legalább az elemi szolidaritás állapota, amikor sokaknak nem az a reakciója egy ilyen felkavaró ügyre, hogy „Minek ment oda?”, meg hogy „Miért nem szólt előbb?”. Ami ebben az esetben végképp abszurd, hiszen családon belüli erőszak történt, az elszenvedő beleszületett a helyzetbe. A hároméves Szilágyi Liliánától pedig aligha volt elvárható, hogy feljelentést tegyen és közleményt adjon ki, amikor az apja verte az édesanyját.

A most huszonöt éves Szilágyi Liliána már tizenkét évesen elhatározta, hogy egyszer véget vet ennek, majd újabb nagy lépéseket tett húsz évesen és aztán egy évvel ezelőtt. Igen, ennyi ideig tartott, amíg erőt gyűjtött, eszközöket és segítőket, valamint szavakat talált, miközben az apja által előidézett szörnyű állapotok a családját is megosztották.

A társadalmi környezethez tartozik az is, hogy része-e az oktatási, szociális, mentális egészségügyi rendszernek az a tudás, hogy ilyesmi sajnos megtörténhet, s ilyenkor mire kell figyelni, kinek lehet szólni, hova lehet menekülni. Rendkívül fontosak a civil és önkormányzati kezdeményezések, de a megelőzés és a segítségnyújtás olyan közfeladat, amit az államnak kellene magára vállalnia.

Csakhogy a mai magyar állam elutasította a nőkkel szembeni és a családon belüli erőszak elleni küzdelemben mérföldkőnek számító isztambuli egyezmény ratifikálását. Bár a Szilágyi Liliánával történtek érintik úszói pályáját is, a sportért felelős államtitkár, Szabó Tünde, aki maga is úszó volt, meg sem szólal. Ahogyan a korábbi úszóbotrányokban is néma maradt. Nem szól Novák Katalin sem, akinek államfőjelölti bemutatkozása abból a csattanós megállapításból állt, hogy a baloldal nem tiszteli a nőket, mely következtetésre annak alapján jutott, hogy őt, mint politikust kritizálták.

Szabó Tünde és Novák Katalin hallgatása azt a csöndet tartja fenn, amely elfedi a gyerekeiket, partnereiket félelemben tartó emberek tetteit, és táplálja bennük a meggyőződést, hogy amit tesznek, azt büntetlenül megtehetik.

Annál nagyobb tisztelet illeti Szilágyi Liliánát, hogy belső erőre és szavakra talált, amelyekkel áttörte a hallgatás falát.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.