Letolt gatyában

Néhány év múlva nem lesz Magyarországon pedagógus. Hamarosan nyugdíjba fog menni a tanárok nagy része úgy, hogy az elmúlt években nem érkezett sem megfelelő mennyiségű, sem megfelelő minőségű utánpótlás. Akik ott vannak, még azok is kétségbeesetten menekülnek. Az elmúlt hónapokban mindenhonnan azt lehetett hallani, hogy váratlanul búcsúzkodnak, köszönnek el a diákjaiktól pályájukat elhagyó pedagógusok. Lényegében nincs olyan iskola Magyarországon, ahol a tanári összetételben állandóság lenne. A gyerekek kénytelenek ahhoz is alkalmazkodni, hogy évről-évre más személy darálja le nekik azt a tananyaghalmazt, amelyet központilag állított össze néhány bürokrata. Még az alsó tagozat sem kivétel, pedig a kötődés kialakulása ebben az életkorban nagyon sokat számít.

Persze, az oktatás olyan, mint az egészségügy, soha annyira tönkretenni nem lehet, hogy a látszat szintjén ne működjön. Legfeljebb egy tanárra még több diák jut, a szaktárgyakat nem szaktárgyi képesítéssel rendelkező pedagógus oktatja. És legfeljebb még jobban nő a különbség az egyes diákok között. Lesz, akinek a szülei képesek saját erőforrásból kompenzálni az egyre romló oktatási színvonalat, és lesz, akit már amúgy is rég az út szélén hagyott a kormány. Az iskolai szelekció és szegregáció kérdése eddig sem, és a jövőben sem fogja érdekelni a kormányt.

A tavaszi félévben a tanárok megtapasztalhatták, milyen az, amikor a totális központosítás után az állam teljesen magára hagyja őket. Miután végigélték azt, hogy a kormány elveszi tőlük az önállóság utolsó morzsáit is, egyik pillanatról a másikra a kreativitásukra, az egyéni problémamegoldó készségükre és a találékonyságukra volt bízva, hogy egymillió gyerek teljesen elveszíti-e ezeket az értékes hónapokat, vagy valamit azért hasznosítani tudnak belőle. A kormány azt is előírja, melyik fasiszta írót mikor kell kötelezően oktatni, a digitális tananyagfejlesztésre elköltött uniós milliárdok ellenére viszont az egész oktatásirányítás ott állt letolt gatyában, amikor márciusban be kellett zárni az iskolákat. Most itt vagyunk az új tanév kezdetén, és a pedagógusok csak abban lehetnek biztosak, hogy ez a félév sem megy le zavartalanul. Miközben várhatóan megint lesznek legalábbis lokális iskolabezárások, a tanárok nem érezhetik azt, hogy amíg ők az áterőltetett új NAT-ra készültek a nyáron, addig a kormányzat is elvégezte a maga házi feladatát annak érdekében, hogy az esetleges távoktatás idején ne vasalódeszkán kelljen elmutogatni a megfelelő gyakorlatokat. A Kréta maradt olyan, amilyen volt, ha megint beüt a baj, újra a sokszor ócsárolt magáncégek platformjaira költözik át a tankönyvpiacot is felszámoló, büszke, magyar állam oktatási rendszere.

Mindeközben az utca túloldalán lévő Aldi kezdő fizetésként magasabb összeget kínál az árufeltöltőknek, mint a magyar állam azok számára, akikre rá van bízva a nemzet jövője. Még az iskolai kidobóemberek is többet fognak keresni, mint azok a fiatalok, akik valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva arra jutottak, hogy az árufeltöltés helyett inkább matematikát és magyar nyelvet oktatnának. Mit tesz ebben a helyzetben a kormány? Egyszeri ötszázezer forintos juttatásról tesz bejelentést azoknak a pedagógusoknak, akik hátrányos helyzetű települések hátrányos helyzetű diákjait oktatják. Aztán az egyetlen komolyan vehető érdekvédelmi munkát végző szervezet, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete kiderítette, hogy most sem sikerült a kormánynak az igazmondás, a pénz nem automatikusan jár, egy egyszeri fizetés-kiegészítés formájában, hanem pályázni kell rá.

Itt meg kell állnunk egy pillanatra. Az elmúlt évek tudatos oktatáspolitikájának következményeként a szegregáció mélyült, az egyházi fenntartású intézmények megsokszorozódásának következtében éppen a leghátrányosabb helyzetű településeken vált fokozatosan az állami iskola a szegények iskolájává. Az ott még megmaradt tantestületek, ezekben az iskolákban ugyanis kiugró a tanárhiány – egyre ingerültebben vették tudomásul, hogy az állam magukra hagyta őket sok-sok hátrányos helyzetű gyerekkel. Az ő felháborodásuk mérséklésére küldte oda nekik a kormány az iskolarendőröket. De érezhető volt, hogy ez kevés lesz, jött hát az egyszeri jutalom ígérete. Még csak arra sem volt azonban hajlandó a kormány, hogy erre költségvetési keretet biztosítson, ezért nyitott meg uniós forrást, ehhez viszont pályázni kell.

Még jó, hogy minden nap tudatják velünk, hogy ez a kormány nemzeti elköteleződésű. Még kénytelenek lennénk azt gondolni, hogy a nemzet elveszejtésére tör.

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.