Csizmadia Ervin: Miért korlátozott az ellenzék hatóképessége?

A választások óta eltelt időszakban temérdek elemzés jelent meg az ellenzéki vereség okairól. A legtöbb elemzés azonban, sajnálatos módon, szinte csak az ellenzéken belüli törésvonalakra és belső konfliktusokra koncentrált (ami persze egy lehetséges megközelítés), és a kérdést nem próbálta kiemelni az aktualitásból. Holott az ellenzékiség kérdése Magyarországon messze túlmutat április 3-dikán. Az ellenzéket az egész pártrendszer felől érdekes vizsgálnunk.

Önmagában is elgondolkodtató, hogy az ellenzék szerepét az elemzők jelentős része mégis, mint ellenzéki problémát jelöli meg. Holott – ez lesz ennek az írásnak a fő mondanivalója – az ellenzék nem önmagában álló szereplő, hanem (jó esetben) nagyon is komoly hatással van a kormánypártra. Az lesz az állításom, hogy most ez egyáltalán nincs így: az ellenzék nem akarja/tudja befolyásolni a kormánypártot, illetve a kormánypárt az ellenzék tevékenységében semmi megfontolandót nem talál.

****

Kormánybefolyásoló értelemben „jó” ellenzékre tehát nem pusztán csak azért van szükség, hogy ezáltal kielégüljön az ellenzéki pártok vezetőinek, tagságának és szimpatizánsainak igénye, és végsősoron legyőzzék a kormánypártot. „Jó” ellenzékre azért is szükség van, hogy a kormányzás kívülről folyamatosan új impulzusokat kapjon. A jó ellenzék tehát két szerepben van. Egyrészt saját maga, másrészt a pártrendszer egy része. Arról sokat tudunk, milyen az ellenzék önmagában. Arról kevesebbet, milyen, mint egy tágabb rendszer része.

Ez utóbbi megközelítésből érdemes ránéznünk a ­magyarországi permanens kétharmadok történetére. Kezdjük azzal, hogy ennek a 2010 óta tartó kétharmadosságnak – ellenzéki oldalról – az a megszokott értelmezése, hogy ezt a kétharmadot a kormánypárti akarnokság, a demokráciából való kilépés és a diktatúraépítés szándéka idézte elő. Itt az ellenzék passzív elszenvedő, nem pedig aktív cselekvő. Ily módon e keret nem alkalmas arra, hogy az ellenzéki pártokat a pártrendszer integráns részeként értelmezze. Amire persze van magyarázat: az ellenzéki pártok nem is akarják magukat a rendszer részeként értelmezni.

De a pártrendszer nem ugyanaz, mint a politikai rendszer. Amikor tehát az ellenzék lényegében kivonul az Orbán-rendszerből, onnan is kivonul, ahonnan nem kéne: a pártrendszerből. Ezzel azonban épp az ellenkezőjét éri el, mint amit szeretne, mert nem csökkenti a rendszer túlélőképességét, hanem növeli. Miért is? Azért, mert a „minden” rendszerből való kivonulással az ellenzék esélyt sem hagy a kormánypártnak, hogy ellenzéki ráhatásokkal, impulzusokkal gazdagodjék. Cikkem fő állítása, hogy a permanens kétharmadok és az ellenzék pártrendszerből való kivonulása között szoros az összefüggés.

Kedves Olvasónk, ennek az érdekes cikknek még nincs vége!

Ha továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor hozzájárul a Jelen szerkesztőségének fennmaradásához. Az előfizetésért cserébe színvonalas elemzéseket, interjúkat, riportokat és publicisztikákat kínálunk.

Kérjük, fizessen elő a Jelen nyomtatott vagy online változatára!

Kérjük, jelentkezzen be, ha Ön már regisztrált előfizető.

A Jelen egy pártoktól független hetilap és online portál, amelynek tulajdonosai a szerkesztők, támogatói az olvasók. A lap újságírói mélyen elkötelezettek a szabadság, a demokrácia, a jogállam és a társadalmi igazságosság értékei mellett. Köszönjük, hogy a Jelen mellett döntött!