Vásárhelyi Mária Munkaalapú tohuvabohu

„Európában egyedül nálunk van munkaalapú társadalom” – dicsekedett a minap a miniszterelnök, és kivételesen igazat szólt. Csakhogy amire ő annyira büszke, az valójában sokkal inkább szomorú tény. A munkaalapú társadalom ellentéte ugyanis, az általa elképzeltekkel szemben, nem a segély-, hanem a tudásalapú alapú társadalom, amely  közvetlenül a tudás és az információ teremtésén, elosztásán és felhasználásán alapszik, ahol a gazdasági növekedés hajtóereje a humánerőforrás, a magas hozzáadott értékű, jelentős innovatív értéket előállító termelés.

A magyar kormány az elmúlt 10 évben valóban komoly erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy az EU-ban egyedülálló módon beleragadjunk a munkaalapú gazdaság múlt századi modelljébe, miközben azt talán senki nem vonja kétségbe, hogy a jövő a tudásalapú társadalomé. A mi kormányunk évről-évre milliárdokat von ki az oktatásból és a kutatásfejlesztésből, romlik a társadalom iskolázottságának szintje, egyre inkább leszakadunk a saját régiónk versenyképességi szintjétől is, és a hatalom szisztematikusan rombolja a társadalmi integráció és a fenntartható fejlődés esélyeit. Márpedig éppen ezek azok a tényezők, amelyek a tudásalapú társadalom megteremtésének alappillérei. Mi azonban láthatóan nem törünk efféle babérokra, csupán a fejlett világ „szuverén” összeszerelő üzemének címére pályázunk. Kétségkívül sikerrel.

Orbán Viktor persze nem ezt érti munkaalapú társadalom alatt, hanem valami olyasmit, ami soha nem létezett.

Ő ugyanis azt kívánja ezzel kifejezni, hogy szemben a feslett nyugati világgal, ahol szelvényvagdosók, járadékosok és segélyből élők tömege lézeng az utcákon, nálunk csak munkából lehet megélni.

Mindez persze önmagában is meglehetősen anakronisztikus az olyan miniszterelnök szájából, aki maga is rögtön az egyetemi padból ült át a képviselői székbe, aki olyan párt elnöke, amelynek vezérkarából senki nem kóstolt bele a munka világába, és aki saját családtagjait is igyekszik megkímélni attól, hogy megismerkedjenek a „keményen dolgozó kisemberek” világával.

Természetesen nem gondolom, hogy a politikusi foglalkozás ne lenne munka, azzal is tisztában vagyok, hogy sok esetben hatalmas erőfeszítéseket kíván. Ugyanakkor azonban úgy vélem, hogy a hagyományos, intézményi hierarchiában végzett munka rendkívül fontos része a társadalmi szocializációnak. Alulról indulni a munkahelyi hierarchiában, beilleszkedni a munkahelyi közösségbe, megtanulni együttműködni, elfogadni a felettünk állók elvárásait, előrejutni a ranglétrán, betartani a szabályokat – ezek mind a szocializáció fontos lépései. És ma a saját bőrünkön tapasztalhatjuk meg, hogy hova vezet, ha mindez kimarad egy, a társadalom életére meghatározó befolyásra szert tevő kollégiumi folyosó tagjainak életéből.

A miniszterelnök, amikor munkaalapú társadalomról beszél, akkor azokra a Kádár-rendszer idején beivódott attitűdökre apellál, melyek egyenlőségjelet tettek a munkanélküliség és a munkakerülés, a társadalmi deviancia, az italozó életmód és a lustaság közé.

Akkoriban az emberek 80 százaléka vélekedett úgy, hogy „aki nem dolgozik, ne is egyék”, és napjainkban ők az Orbán-rendszer leghűségesebb támogatói. Orbán Viktor az ő elvárásaiknak akar megfelelni, amikor a „teljes foglalkoztatás” hagymázas illúziójával kecsegteti közönségét. A Kádár-korban a kapun belüli munkanélküliséggel, ma pedig a közmunkával kívánja a hatalom elfedni azt a tényt, hogy százezerszámra vannak olyan emberek, akik önhibájukon kívül vesztik el munkájukat. Különösen a mostani válságos időkben. Akkoriban a gyár udvarán söprögettek, ma az árok szélén kapirgálnak azok, akik nem tudnak elhelyezkedni. Nem mintha a közmunka eleve ördögtől való lenne, ám amire a jelenlegi hatalom használja, a munka nélkül maradtak politikai függőségének és kiszolgáltatottságának növelése, az erkölcstelen és elfogadhatatlan.

Tisztességes demokráciákban az állampolgárok által befizetett adót többek között arra használják, hogy a hátrányos helyzetű, bajba került, segítségre szoruló polgártársakon segítsen az állam. Ezt hívják társadalmi szolidaritásnak.

Nálunk azonban az önhibájukon kívül nehéz helyzetbe került embereknek a hatalom részéről csak a megbélyegzés, megalázás, kényszerítés jut osztályrészül. Nem vitás, hogy vannak, akik megpróbálnak visszaélni a segítséggel, az államnak azonban – a munkahelyteremtésen túl - éppen az lenne a feladata, hogy olyan támogatási rendszert építsen fel, amely minimalizálja a visszaéléséket, nem pedig olyat, amely megbélyegzi és kirekeszti az önhibájukon kívül a társadalom peremére kerülteket.

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.