„Európában egyedül nálunk van munkaalapú társadalom” – dicsekedett a minap a miniszterelnök, és kivételesen igazat szólt. Csakhogy amire ő annyira büszke, az valójában sokkal inkább szomorú tény. A munkaalapú társadalom ellentéte ugyanis, az általa elképzeltekkel szemben, nem a segély-, hanem a tudásalapú alapú társadalom, amely  közvetlenül a tudás és az információ teremtésén, elosztásán és felhasználásán alapszik, ahol a gazdasági növekedés hajtóereje a humánerőforrás, a magas hozzáadott értékű, jelentős innovatív értéket előállító termelés.

A magyar kormány az elmúlt 10 évben valóban komoly erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy az EU-ban egyedülálló módon beleragadjunk a munkaalapú gazdaság múlt századi modelljébe, miközben azt talán senki nem vonja kétségbe, hogy a jövő a tudásalapú társadalomé. A mi kormányunk évről-évre milliárdokat von ki az oktatásból és a kutatásfejlesztésből, romlik a társadalom iskolázottságának szintje, egyre inkább leszakadunk a saját régiónk versenyképességi szintjétől is, és a hatalom szisztematikusan rombolja a társadalmi integráció és a fenntartható fejlődés esélyeit. Márpedig éppen ezek azok a tényezők, amelyek a tudásalapú társadalom megteremtésének alappillérei. Mi azonban láthatóan nem törünk efféle babérokra, csupán a fejlett világ „szuverén” összeszerelő üzemének címére pályázunk. Kétségkívül sikerrel.

Orbán Viktor persze nem ezt érti munkaalapú társadalom alatt, hanem valami olyasmit, ami soha nem létezett.

Ő ugyanis azt kívánja ezzel kifejezni, hogy szemben a feslett nyugati világgal, ahol szelvényvagdosók, járadékosok és segélyből élők tömege lézeng az utcákon, nálunk csak munkából lehet megélni.

Természetesen nem gondolom, hogy a politikusi foglalkozás ne lenne munka, azzal is tisztában vagyok, hogy sok esetben hatalmas erőfeszítéseket kíván. Ugyanakkor azonban úgy vélem, hogy a hagyományos, intézményi hierarchiában végzett munka rendkívül fontos része a társadalmi szocializációnak. Alulról indulni a munkahelyi hierarchiában, beilleszkedni a munkahelyi közösségbe, megtanulni együttműködni, elfogadni a felettünk állók elvárásait, előrejutni a ranglétrán, betartani a szabályokat – ezek mind a szocializáció fontos lépései. És ma a saját bőrünkön tapasztalhatjuk meg, hogy hova vezet, ha mindez kimarad egy, a társadalom életére meghatározó befolyásra szert tevő kollégiumi folyosó tagjainak életéből.

Akkoriban az emberek 80 százaléka vélekedett úgy, hogy „aki nem dolgozik, ne is egyék”, és napjainkban ők az Orbán-rendszer leghűségesebb támogatói. Orbán Viktor az ő elvárásaiknak akar megfelelni, amikor a „teljes foglalkoztatás” hagymázas illúziójával kecsegteti közönségét. A Kádár-korban a kapun belüli munkanélküliséggel, ma pedig a közmunkával kívánja a hatalom elfedni azt a tényt, hogy százezerszámra vannak olyan emberek, akik önhibájukon kívül vesztik el munkájukat. Különösen a mostani válságos időkben. Akkoriban a gyár udvarán söprögettek, ma az árok szélén kapirgálnak azok, akik nem tudnak elhelyezkedni. Nem mintha a közmunka eleve ördögtől való lenne, ám amire a jelenlegi hatalom használja, a munka nélkül maradtak politikai függőségének és kiszolgáltatottságának növelése, az erkölcstelen és elfogadhatatlan.

Nálunk azonban az önhibájukon kívül nehéz helyzetbe került embereknek a hatalom részéről csak a megbélyegzés, megalázás, kényszerítés jut osztályrészül. Nem vitás, hogy vannak, akik megpróbálnak visszaélni a segítséggel, az államnak azonban – a munkahelyteremtésen túl – éppen az lenne a feladata, hogy olyan támogatási rendszert építsen fel, amely minimalizálja a visszaéléséket, nem pedig olyat, amely megbélyegzi és kirekeszti az önhibájukon kívül a társadalom peremére kerülteket.