Vásárhelyi Mária Orbáni néphülyítés felsőfokon

Mivel engem tényleg nem érdekel a foci, így az elmúlt hetekben bőven volt alkalmam arra, hogy elnézelődjek a futball peremvidékén. Én a fociból jószerivel csak annyit látok, hogy irdatlan pénzekért adnak-vesznek sportolókat, hogy a klubcsapatokban, mint egy puzzle kirakóban, rakják össze az innen-onnan megvásárolt focistákat, akiknek annyi közük van az adott klubhoz, mint a miniszterelnöknek a baletthez. Látom, hogy hogyan lehet egy 1700 lakosú községnek – ha az történetesen a miniszterelnök szülőfaluja – olyan focicsapatot összevásárolni közpénzből, hogy az néhány év alatt a hazai bajnokság élvonalába kerüljön, és hogy

hogyan történhet meg, hogy egy világjárvány idején is a futballhoz kerüljön a legtöbb rendkívüli támogatás – ha az ország első szolgájának éppen a foci a hobbija.

Nem kevés értetlenséggel szemlélem, hogy miközben a foci mindenhol a világon hatalmas üzlet, nálunk közpénzekből és a kormány oligarcháinak juttatott, sokszorosan túlárazott közbeszerzések extraprofitjából, vagyis ugyancsak a mi pénzünkből jut a focistáknak, esetenként akár 10 millió forintos fizetés. Magyarországon ma a futballisták átlagkeresete nettó 3,3 millió forint, lényegében függetlenül a teljesítményüktől. De ha ez így van, akkor nem értem, hogy miért kellene attól elragadtatva lennem, hogy ennyi pénzért a magyar válogatott nagyon keményen küzdött az Európa bajnokságon, de ennek ellenére már az első forduló után kiesett. Ha a magyar foci üzleti alapon működne, nem pedig az adófizetők pénzéből akkor – elnézve a hazai meccsek látogatottságát és a klubcsapatok nemzetközi teljesítményét – valószínűleg egy magyar focista sem keresne többet, mint egy árufeltöltő a Tescóban.

Furcsállom, hogy miközben nem régen, egy nem kormánypárti médium újságíróját kis híján meglincselték azért, mert egy meccsen nem állt fel akkor, amikor a közönség egy szélsőjobboldali zenekar nacionalista giccsben úszó dalát énekelte, most a magyar válogatott – vezetői utasításainak megfelelően – nem volt hajlandó közösséget vállalni azokkal, akik – egy új keletű hagyománynak megfelelően – térdepeléssel tiltakoztak a kisebbségek elnyomása ellen. Persze nem kötelező rokonszenvezni a BLM mozgalommal, de ennél sokkal kevésbé kötelező együtt énekelni a tömeggel egy rasszista dalt, amelynek egyébként az égvilágon semmi köze nincs a focihoz.

Nem értem, hogy ha a miniszterelnöknek valóban a foci a szenvedélye, amire nem sajnálja az adófizetők százmilliárdjait, akkor miért teszi tönkre a futballisták és a szurkolók örömét azzal, hogy kiprovokálja, a foci ünnepén ne a magyar csapat teljesítményéről, hanem a szivárványszínű zászlóról essen a legtöbb szó.

És azt sem értem, hogyan eshet meg egy szenvedélyes futballrajongóval, aki minden hétvégén teljes sleppjével ott szotyolázik a szülőfalujában, ugyancsak közpénz milliárdokból épült stadion lelátóján a VIP páholyban, miért nem megy el a magyar válogatott sorsdöntő müncheni mérkőzésére, csak mert előfordulhat, hogy a közönség egy része, homofób politikája miatt, esetleg nemtetszésének ad hangot megjelenésekor. És ezek után még arra sem veszi a fáradtságot, hogy szurkolótársainak valami elfogadható magyarázatot adjon távollétére.

Érthetetlen, hogy a magyar kormány, amely más esetekben olyan kényesnek mutatja magát a nemzet megbecsülésére, hogy engedheti meg magának, hogy hivatalosan védelmébe vegye a Hitlert éltető, náci karlendítéssel vonuló, rasszista jelszavakat ordító, az ellenfelet gyalázó, gyűlölködő ultrákat. Tartok tőle, hogy a magyar focisták hősies küzdelmét tökéletesen elhomályosította a B-közép szégyenteljes, félelemkeltő őrjöngése és évek múlva már senki nem fog emlékezni a válogatott teljesítményére, viszont mélyen bevésődött az emlékezetbe a feketepólós neonácik viselkedése. Ahogyan mindannyiunkban élénken él mind a mai napig az angol futball ultrák évekkel ezelőtti fékevesztett randalírozásának emléke.

Bizonyára volt idő, amikor a magyar miniszterelnök valóban szenvedélyesen szerette a futballt, mára azonban ezt is felülírta nála a hatalom iránti görcsös szerelme.

Ma már a foci sem több számára, mint politikai eszköz hatalmának megtartásához, az ultrák pedig ebben elsőszámú szövetségesei lettek, akiknek minden módon megpróbálja a kegyeit keresni. Ők pedig meghálálják a támogatást, amikor a TV székházat kell felgyújtani, a Fidesz székházat kell megvédeni, egy népszavazást kell meghiúsítani vagy éppen Budapest lakóit kell megfélemlíteni. De – a dolog természetéből adódóan – hálájuk csak addig tart, amíg a megrendelő fizet. És bármikor korábbi patrónusuk ellen fordulnak, ha valaki többet fizet.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmeradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.