Martin József Tisza Kálmántól Orbánig

Lehet-e párhuzamba állítani a végérvényesen befejezett, sok szempontból elemzett, valóban páratlan politikai életművet olyannal, amelynek második korszaka immár tíz éve tart, folyamatosan jelen van, részvételünkkel vagy ellenkezésünktől kísérve a szemünk előtt zajlik? Valószínűleg csak nagyon feltételesen és korlátosan, ha egyáltalán. Ám a számok varázsának közember és tudós, laikus és szakmabeli történész nehezen tud ellenállni. A bűvös számot itt Tisza Kálmán csempészte be az olykor megalapozott, máskor bulvárszagú eszmefuttatásokba.

A bihari protestáns alispán 1830-ban született fia, aki egészen ifjan a szerencsétlen sorsú és tiszta lelkű Batthyány Lajos gróf mellett volt segédfogalmazó, 1875-től 1890-ig, vagyis ha jól számolták, akik ezt fontosnak tartották, 14 évig és 144 napig töltötte be a kormányfői tisztséget, amivel egészen a közelmúltig a leghosszabban regnáló magyar miniszterelnöknek számított. A rekordot azonban az imént emlegetett lezáratlan politikai életmű gazdája, Orbán Viktor tavaly november végén megdöntötte, már ha a számolgatós kedvűek nem tévednek, s első, 1998-tól 2002-ig tartó kormányfői működéséhez a 2010 óta eltelt tíz évet is beleszámítva szinte „legyőzte” Tiszát a hivatali idő tekintetében. De csak szinte, mert Orbánnál ez két részletben valósult meg, míg Tiszánál egyvégtében, bár korántsem zavartalanul. Ha Orbán nyerne 2022-ben, akkor „meghaladhatná” Tiszát.

Már most mi következik ebből? Azt gondolom, hogy az égvilágon semmi. Nincs rálátásunk a jelen folyamataira, a jövőt pedig legföljebb csak kémleljük, ezért az események síkján egyelőre lehetetlen az egybevetés. Tisza Kálmán, akit, mint az köztudott, hívei és ellenfelei egyaránt „Generálisnak” neveztek, elegánsan távozott a hatalomból, miután észrevette, hogy a híres véderővitában elveszítette az uralkodó bizalmát. De lemondása után még tizenegy éven át volt képviselő, tehát a Generális elviselte a lefokozást, s élete politikai színteréhez, a parlamenthez közvitézként is hű maradt. Minthogy az orbáni pálya máig tart, s a folytatást nem látjuk, az összehasonlítás lehetetlen.

Ám tizenöt év nagy idő, s hatalom a „legédesebb kenyér”, ahogyan Tisza Kálmán feltétlen híve, szabadelvű párttársa és „druszája”, Mikszáth Kálmán fogalmazott, részletezvén, hogy a Generális miként szeleteli e kenyeret – mamelukjainak. Itt kétségkívül lehet tere az óvatos, a tévedés kockázatát is vállaló egybevetésnek. A kései utód szintén kiváló taktikus, a hatalomnak – Bibótól kölcsönvéve – következetes és szükség esetén könyörtelen „technikusa”. Pályájuk első felében ennek megfelelően jártak el, s amikor szükségesnek látták, korábbi politikai énjüket hátrahagyva nem haboztak új irányba fordulni, amit ellenfeleik eltérő intenzitással és meggyőződéssel árulásként aposztrofáltak.

Nézzük Tiszát: a kiegyezéspárti és nagy többségben lévő Deák-párt harcias ellenfeleként a parlamenti patkó baloldalának közepén évekig hevesen érvelt a deáki életmű csúcsteljesítménye, a’67-es kiegyezés ellen. Kurucos lendülettel, de nem a teljes eltörlés szándékával, eltérően a „szélbaltól”, az egykori parlament legkisebb pártjától, amely viszont maga mögött tudhatta a torinói „remeteségből” rendszeresen hazaüzenő, a Habsburgokkal történt megbékéléssel konokul dacoló Kossuthot.

Különféle okok miatt a Deák-párt soraiban egyre több zavar támadt, de az is világossá vált, hogy a balközép párt színeiben Tisza nem reménykedhet a kormányfői cím elnyerésében. Ezért az 1868-ban megfogalmazott bihari pontokat „szögre akasztotta”, vagyis jelentős politikai fordulatot végrehajtva, felhagyott a kiegyezés ellenzésével. A kisebb balközép formációt és a nagy Deák-pártot Tisza Kálmán így már egyesíteni tudta, s a Szabadelvű Párt szilárd parlamenti bázisával a háta mögött kapta meg az őt először bizalmatlanul fogadó Ferenc Józseftől a megbízatást.

Ha a párhuzamok kedvelői vagyunk, elmondhatjuk, Tisza Kálmánhoz hasonlóan nagyot kanyarodott a kései utód is, az egykori liberális észrevette, hogy a konzervatívok helyén vákuum keletkezett a politikai térben, s pártjával együtt határozott „jobbra át”-tal lépett be az üresen maradt konzervatív szegletbe. Fordulatai számosak az egyházpolitikától az önkormányzatiságon át az uniós vonalvezetésig, ezeket mi, kortársak, közelről szemlélhetjük, történeti rálátás nélkül.

Közösnek tűnik mindkettejük esetében, hogy a parlamenti politizálást igen fontosnak tekintik, s a képviselői „seregek” lojalitásában nem ismernek tréfát. E téren a Fidesz mai frakciófegyelme kétségkívül fölveszi a versenyt az egykori kormánypárti mamelukok hűségével a Generálishoz. De milyen tartalmat szolgál a formálisan kifogásolhatatlanul működő parlamenti rendszer?

Az antiliberális Szekfű Gyula értékelését fölidézve kétségkívül kínálkozik párhuzam az egykori és a mai parlamenti viszonyok között. Tisza a törvényhozói gépezetet bihari nemesurak kezébe adja, bizalmatlanul tekint a független és tehetséges emberekre, őket a fontos helyekről, vármegyékből, kerületekből, hivatalokból, kiszorítja, 67-esek mindenütt, a fontos posztokon. Tisza rendszere a „korrupciós parlamentarizmus” egyik jelensége, amelyet egyébként Szekfű európai keretbe helyez. Az elmúlt század talán legnagyobb magyar történetírója a parlamentarizmus „beteg formájának” nevezi ezt a rendszert. A párhuzamra még utalni is fölösleges, csak a „parlamentarizmus” helyett a „demokrácia” kifejezést kell használnunk, s máris megérkeztünk a cseh Vera Jourovához, pedig az Európai Bizottság egyik elnökhelyettese aligha olvasta a Három nemzedéket.

Más történetírók korántsem ilyen szigorúak a Generálissal. Nemcsak a kormányzása alatt hozott rengeteg törvényt, a közigazgatás megszervezését emlegetik, hanem a nyolcvanas évtized párját ritkító gazdasági fejlődését, ami bizonnyal más tényezőknek is tulajdonítható. E téren megint korai lenne az összehasonlítás, még nem tudjuk, hogy az Orbán-korszak hoz-e annyi modernizációt az országnak, mint egykor Tisza Kálmán időszaka. Van azonban valami, amiben szerintem Tisza Kálmán verhetetlen, és e téren sem Orbán, sem más, élő vagy holt miniszterelnök, nem tudja vele fölvenni a versenyt. Ezt a verhetetlenséget pedig már idézett barátjának, Mikszáth Kálmánnak köszönheti, aki szabadelvű párttársaként a szépírás eszközeivel remek tárcáiban emelte a halhatatlanságba a kormányfőt. Figyeljük csak, mit ír róla hatalma delelőjén: „Minden az ő hatalmát lehelte. S kinek kényelmetlen volt, kinek nem, de már mindenki belenyugodott. Az oppozíció lethargiába esett. Utoljára már nem is lehetett elképzelni az országot Tisza nélkül. Talán mindig volt és mindig lesz. Hiába minden küzdelem.”

Vajon mit írna Mikszáth, ha ma élne?

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.