Tamás Ervin Több lyuk, mint szövet

Elhatároztam, hogy nem fogok sem ilyen, sem olyan párhuzamokat keresni a washingtoni események és a kormányzó pártok esetleges itthoni vereségének fogadtatása között. Nem mutatok rá, hogy íme, így válik a demagógia, a rögeszmés szövegelés utcai akcióvá, a mégoly demokratikus intézmények sem mindig képesek megállítani a talaját vesztett politikus gigantikus hecckampányát. Az információrobbanás nem pusztán a tájékozódást növeli, de az elveszettség-érzést is, aminek egyenes következménye a hiszékenység, az összeesküvés-elméletekbe való belefeledkezés, belekapaszkodás. Azt sem fogom felsorolni, hogy az ellenzék által először nem megszavazott, majd másodszor elfogadott vészhelyzeti felhatalmazással hogyan élt vissza bátor vitézeivel karöltve a kormányfő, s miféle súlyos milliók-milliárdok keltek útra a számukra kedvelt címekre úgy, hogy azoknak semmi közük nem volt sem a járványhoz, sem a gazdasági kilábaláshoz, legkevésbé pedig a kilátástalan helyzetbe kerültek támogatásához. Unalmas már azt is felsorolni, hogy a hatalom mit és hogyan foglal el, pontozni a durva, esetleg álságos eszközökkel elvonásra ítélt, vagy megszerzett javakat, agyakat.

Lehet, hogy a hanyatló Nyugat küzd az ő nyomorúságos dekadenciájával, az unió erélytelen, képtelen kitapogatni a demokrácia vakfoltjait, s könnyen elképzelhető, hogy Kína most előretör, sokunknak azonban egyelőre még idegen a türkménbasi világképe, Lukasenko hideglelős mosolya, Bolsonaro sejtetése, hogy a Covid elleni vakcina akár krokodillá is változtathat minket. Mégis,

manapság a hülyeségek oly akadálytalanul ömlenek be az amúgy is alaposan szennyezett főáramba, hogy komoly vegyértékeket kezd lekötni a velük szembeni észérvek hangoztatása.

Befolyásuk az események menetére így együtt válik bizarrá, nevetségessé. Bizonyos mértékű feszültség egymásra rakódásakor a tudatlanság, a tanácstalanság mindig szeret abszurd érvekbe és fölspannolt indulatokba kapaszkodni, amit a tekintélyelvű hatalomtechnika eredményesen hasznosít, s képes kifestőkönyv módjára, rémmeséivel, ellenségképeivel kerek, hétköznapjainkat átfonó rendszerré formálni. Ezektől megszabadulni pedig legalább olyan nehéz, mint a szerkezetüket változtató vírusoktól.

Orbán Viktor mondatai mostanában koptatott farmerhez hasonlítanak, amelyen több a lyuk, mint a szövet.

Szóvirágait gyorsan és keményen kezdi ki a valóság, s a kevésbé elfogultak számára egyértelmű, hogy minduntalan sűrű erdőbe viszi hallgatóit, amelyből ő maga sem talál ki. Váltani persze akár egy-két napon belül is tud, de az emberek memóriája ennyire gyorsan nem töröl. Termőre fordult az az inkompetenecia-vetés is, amelyet az utóbbi időszak megfelelési kényszerei, gyávaságpróbái állítottak elő nagyüzemi méretekben. Sebtében összekalapált törvényekre, rendeletekre, utasításokra futnak be rendre a kiegészítések, értelmezések, pontosítások, gyakran már a levegőben szétpukkan a sok humbug, nagyotmondó illúzió, kényszeres vízió. Kifogyott a kommunikációs szusz is.

Hiába a kidüllesztett mell, a megjátszott magabiztosság, a központosítás ismerős csodavárása, még az egyenruhások szokatlan méretű pozíciószerzése sem tüntetheti el a kapkodást, a körültekintés, az előkészítettség hiányát. Hiába bújnak el az illetékesek az érdemi kérdések elől, titkosítanak, manipulálnak, és hiába csukják be sorra a normális nyilvánosság kapuit, lassacskán gyengül az a kormányzati erő, amelyik a félelmek tudatos szításával a rezsimet láttatta kizárólag alkalmasnak azok csillapítására is. Körkörössé vált a gyanú, a bizalmatlanság. Ráadásul más természetű félelmek is megjelentek a társadalomban, amelyekkel az elöljárók, tisztek és tiszthelyettesek nem tudnak mit kezdeni. Néhány elemző úgy véli, hogy a „magunkra maradtunk” pátoszának és a frissen szerzett barátok támogatásának is lehetnek politikai hozadékai, mert a világon minden cseppfolyós, a korrekciós képesség és néhány váltóállítás úrrá lehet a romló trenden. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű.

Ha azt állítjuk, hogy az ellenzéki győzelem egyben rendszerváltozást követelne, akkor

az sem tagadható, hogy Magyarországon az elmúlt években komplett rendszer épült ki, amelyik teljesen mindegy, hogy autokrata, diktatúrába hajló, netán vezérdemokrácia, vagy mi a fene, a gyökerei mélyek és nem szökken ki belőlük egy csapásra más növény, mint aminek telepítésekor szánták.

A hatalmi politika fáradtsága, az állami újraelosztás nagyjából változatlan prioritásai mutatják, hogy a hatalom újabb és újabb cirkuszi attrakciókkal próbálja elvonni a figyelmet a gyülekező és meg nem oldott kérdésekről, látványépítkezések, sportrendezvények, vadászati világkiállítás, grandiózus, nem igazán megalapozott, de annál költségesebb beruházásoktól.

Másrészt feltűnő a bebetonozás szándéka a különböző kinevezések apparátushizlaló formáival, a számos helyen tetten érhető militarizálódással. Sorban jelennek meg a mecenatúra intézményalapító kalandparkjai, a közpénzek immáron törvény által felhatalmazottan kerülnek nehezen hozzáférhető alapítványokba, nem marad el az egyházak lekenyerezése, érték a hallgatásuk is, s a háttérben ott magasodik a csúcsteljesítmény, a nyüglődő felsőoktatással szembeállított Matthias Corvinus Collegium párját ritkító vagyonosodása. Olyan ez, mintha a „nagy átalakítás” egyszerre zajlana valamiféle végkiárusítással, ami csak tetézi zűrzavart. Ennek a hol poros, vulgáris, hol trükkökre, üres hívószavakra épülő unortodox struktúrának a lényege egyre kiismerhetőbb, csak korhadni tud, változni nem.

Némelyek vagyonosodásának, a mindennél mohóbb szüretnek is ajánlatos volna csillapodnia, valószínűleg a fokozódó nyomorúság közben erre valamelyest ráérez az elit, csakhogy ez nem mindenkire érvényes, különösen a legnagyobbakra nem. Ott inkább a vagyonelemek átstrukturálása folyik, aminek szakaszait leképezi tőzsdei cégeik szeszélyes ármozgása. Kihull a rostán néhány magával nem bíró alattvaló, akin prezentálni lehet, hogy itt aztán most annyi a korrupciónak. Ilyenkor szoktak intézetek, bizottságok alakulni, látványos házkutatások, elfogások, ítéletek lesznek hivatottak bemutatni az ügyben tanúsított kérlelhetetlenséget, ami egyben az unió bürokratáit is megnyugtathatja, attól függetlenül, hogy az európai ügyészséget negligálja az ország.

Csakhogy ez így nem szokott sikerülni, mivel ebben a szférában is rendszermegtartó alappá vált, szereplőivel gondosan kimunkált, egymástól el nem választható műveleti sorrá érett a lenyúlás ezernyi formája. És ahogyan az lenni szokott, az államilag törvényesített megvesztegetés iramát mérsékelni ugyanazoknak kellene, akik megteremtették, és ugyanazokat kéne megfékezniük, akiknek a megbízásokat, a forrásokat csapatostól odaadták.

Érdemi módon megbontani az építményt a rendszer kötőszöveteit veszélyeztető vállalkozás, különösen úgy, hogy abból a pénzből jókora summát égetett el és éget el ma is maga a rendszerépítés. Azt viszont naivitás hinni, hogy a begyakorlott mechanizmusra az alsóbb régiókban egyetlen kézlegyintéssel lakat kerülhet, elég a hangos intés: gyerekek, fájront! Azonnal dobjátok el a cinkelt lapokat, mostantól ne írjatok túlárazott számlákat, fogjátok vissza magatokat, mert úgy járhattok, mint a szomszéd megye Voldemortja.

A hatalom okkal tarthat attól, hogy a váratlan szigorral elérkezhet a beijedő és felfelé mutogató szószátyárok virágkora, a belső leszámolások ideje, mert a meghunyászkodás nem tévesztendő össze az elégedettséggel. Ez tudniillik nem az „élni és élni hagyni” szelíd és áporodott világa, itt a versenyzők árgus szemmel figyelik egymást, a hálózatok összeroppanása pedig egyszerre temetheti maga alá a kiszolgálókat a kiszolgáltatottakkal, különösen akkor, ha a sérülések sorozatosak és végzetesnek tűnnek. Rendet vágni a hosszú ideje zabolátlanságra szocializált regimenten pedig tovább hámozza a hűségeskük burkát. Ezért a kormány mozgástere még pénzbőség esetén is szűkülhet, azt pedig már elégszer megtapasztalhatta a nagyérdemű, hogy a mulasztások, hibák felismerésével Orbán Viktor esetében nem a szelídebb hangvétel, a tolerancia, a kooperáció igénye nő, hanem az eltökéltségé. Holott nincs igaza, a meccs nem okvetlenül addig tart, ameddig nem ő győz.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.