Azzal kellene kezdenem, hogy hurrá. De nem tudom simán azzal kezdeni. Azt kellene írnom, hogy ebben a történetben végül is egyedül Jakab Péter volt egyenes és konzekvens, korrekt és megbízható, de ez sem esik jól – és nem Jakab, hanem a többiek miatt.

Meg azzal is kellene kezdenem, hogy elszoktunk már mindentől, ami most elénk tárult, megmozgatott, fölidegesített, lelkesített, vagy elkeserített. Igen, vehető ez természetesnek, bár voltak szép számmal illúzióromboló belemenések. Különösen nehéz tudomásul venni, ha annak a körnek a magjában okoznak sebeket, amelynek résztvevői egytől-egyig arra készülnek, ami a minden irányból érkező hívek szívügye. A széles plénum előtt zajló hol érdemi, hol kisstílű ütközetekkel, zavarórepülésekkel találkozva az aggódók azt hajtogatták: ha látod, hogyan készül a parizer, nem eszel többé parizert. Hát most láttuk. És úgy tűnik, fogyasztjuk.

A szövetkezők nálunk szokatlan bajvívását mégiscsak felülírta a változás-változtatás esélyének reménye, mozgósító ereje, s az új töréspont Karácsony Gergely hirtelen lelépésével bizarr helyzetek, újratervezések sorát eredményezte nem csak a pártok berkein belül, hanem annál jóval tágabb terepen. Kiderült, hogy mégsem akkora a közöny és az apátia. Tekintélyek névszerinti ajánlásai csaptak össze, a politikából eleddig kiábrándultak váltak lelkes toborzókká, a választási sátrak előtti sorok jelezték, hogy az orrunk előtt valami olyasmi történik, amire még a profi elemzők sem számítottak. Egyesek a négy igenes népszavazáshoz hasonlították a történteket. A „menjen Orbán, menjen Gyurcsány” tétel elitváltó ábrándját látják sokan megtestesülni Márki-Zay Péter színre lépésével, aki 2018-ban teljesen váratlanul bevette a bivalyerősnek tűnő Lázár-land-et, s rá egy évre megőrizte pozícióját. Egyesek valamiféle nehezen kezelhető politikai vadkant látnak benne, mások törekvő fantasztát, ugyanakkor a szavazás végeredménye azt mutatja, hogy a legtöbben reménysugarat.

Ahogy a világ sok helyen, úgy az ország is felbukkanó üstökösre vágyik, aki tudja-meri leteríteni az elüszkösödött gőgöt és hatalmaskodást, amit a 12 éve tartó rezsim képvisel, ugyanakkor képes felborítani az áporodott közéletet, a minden oldalról bemerevedett status quo-t. Az utóbbi időben érkeztek ilyenek szép számmal, szinte a semmiből. Lettek leváltók, majd megváltók, finoman szólva felemás sikerrel. A lendület, amely felszínre dobta őket, alapos felbolydulást okozott a hagyományos pártszerkezetekben, új viszonyulási pontokat jelölt ki, s valami ilyesmit figyelhetünk meg most a hazai arénában, egészen közelről.