A fikciós filmek kiszakítják nézőjüket a mindennapok valóságából, egy olyan világot teremtve, amely többnyire hasonlít a miénkre, mégis, az alkotókra van bízva, milyen szabályok szerint működtetik. Egy kicsit más a helyzet a true crime (és minden más, megtörtént esemény alapján készült) filmekkel és sorozatokkal, amelyek éppen a valóságfaktorukkal rántják be közönségüket.
A koronavírus miatti szigorítások és a karantén rengeteg újratervezést igényelt a filmesektől. Az elhalasztott forgatások mellett azonban olyan forgatókönyvek születtek, vagy éppen félretett munkák valósultak meg, amiket sikerült hozzáigazítani ehhez a megváltozott élethelyzethez. Ilyen volt például az egyetlen házban és annak kertjében játszódó Malcolm és Marie, illetve Sean Baker kis stábbal forgatott Vörös rakéta című fekete komédiája is.
Bár nem újdonság, ha egy szerzői filmes alkotó sorozat formátumban mesél el egy történetet, a streaming platformokra nehezedő folyamatos tartalomkényszerben mégis ritkábbak az olyan szériák, mint Olivier Assayas azonos című filmjének adaptációja. A francia filmtörténet egy szeletét megidéző, ironikus-önreflektív mű az alkotás folyamatáról és a filmezésről magáról szól.
Egysnittes, azaz vágás nélküli filmet készíteni olyan, mintha a stáb tagjai táncolnának. Mindenki egyetlen koreográfiát követ, főképp az operatőr, aki valós időben rögzíti az eseményeket, a szereplők pedig, mint egy színházi előadásnál, elejétől a végéig, egyben eljátsszák azt. Ilyen Philip Barantini rendező feszült drámája, amelyben a kamera folyamatos jelenléte és keringése teremti meg a film végtelenül intenzív és feszült légkörét.
A Szilícium-völgy egyik legnagyobb botrányát, a Theranos felemelkedését és bukását meséli el Elizabeth Meriwether (Új csaj) drámasorozata, A kibukott, ami az első fikciós feldolgozása a vérvizsgálatok forradalmasítását ígérő Elizabeth Holmes történetének, akit a világ legfiatalabb self-made milliárdosnőjeként tartottak számon, most viszont akár húsz év börtön is várhat rá, miután többrendbeli csalással vádolták, majd több vádpontban bűnösnek találták.
Mindenkiből mást hozott elő a karantén. A bezártság sokak kreatív energiájára bénítóan hatott, másokat pedig megihletett. Ez utóbbi csoportba tartozott például Bo Burnham, amerikai humorista és zenész, aki megírta és saját lakásában egymaga le is forgatta talán eddigi legjobb tévés különkiadását, az Inside-ot. De ilyen A Karantén Zóna csapata is, az élen Zsótér Indi Dániel rendezővel és Vida Orsolya forgatókönyvíróval, akik ebből a váratlan élethelyzetből táplálkozva készítették el misztikus elemekkel átszőtt szkeccsfilmjüket.
Tom Parker ezredes a világ legjobb show-ját akarta megcsinálni Elvissel a színpadon. Nem marad el ettől a törekvésétől Baz Luhrmann sem, aki a filmvásznon az énekes egész életútját színes-szagos, lehengerlő műsorként tálalja.
Bár a WarnerMedia és a Discovery összeolvadásának áldozatai között nem kizárólag európai országok és az ott készült saját gyártású HBO Max tartalmak sorakoznak, egy ilyen folyamat rámutat arra, milyen marginális Magyarország szerepe egy olyan globális méretű cégóriás szemében, mint az HBO Max tulajdonosa, a Warner Bros. Discovery.
Bár a változás mindenki életének része, teljesen egyéni, ki hogyan éli meg azt. Személyes hangvételű munkáiban ezeket az átmeneti állapotokat keresi a fiatal amerikai alkotó, Cooper Raiff, aki első nagyjátékfilmje után író-rendezőként és színészként jegyzi a másodikat is. Melankolikus dramedy-je a felnőtté válásról szól, egyben portré egy 22 éves fiúról, akinek egyetem után fogalma sincs arról, hogy mihez kezdjen. Egy cél hajtja, hogy barátnője után menjen Barcelonába, azonban élete egészen más fordulatot vesz.
Tokióban, a 90-es évek végén az egyik legnagyobb japán napilap, a Jomiuri Sinbun történetében először kap külföldi újságíró állást. A fiatal amerikai férfi rajong Japánért, a munkája megszállottja. Itt akar karriert építeni bűnügyi újságíróként, s ehhez nem fél belevetni magát a tokiói alvilágba.
