Krajczár Gyula Novak Djokovic és a fehér Ausztrália

Ebben a történetben mintha mindenki bolond lenne…

„Az ausztrál nyílt bajnokság sokkal fontosabb, mint bármelyik játékos” – nyilatkozta Rafael Nadal, amikor Novak Djokovic ausztráliai vesszőfutásáról kérdezték. Majd elmondta, hogy szerinte az ausztrál torna nagy torna lesz, ha játszik Djokovic, ha nem. Azóta tudjuk, hogy nem játszik.

A világranglista vezetőjét, az Ausztrál Open kilencszeres győztesét, aki 355 héten volt világranglista-vezető, hétszer volt az év teniszezője, 86 egyéni ATP-tornát nyert, közötte 37 Masters versenyt, 20 Grand Slam-tornát, aki megtörte a már-már öröknek hitt, ikonikus Federer-Nadal versengést, s hosszan lehetne sorolni, vagyis a világ legjobbját, a legnagyobb kereskedelmi értékű teniszezőt deportálták Ausztráliából. Nem tudta bizonyítani, hogy megfelel az ­Ausztráliában a beutazáshoz előírt egészségügyi feltételeknek, majd később az is kiderült, hogy amit minderről állít, az is hagy kívánnivalókat maga után.

Az eset keményen tesztelte az ausztrál rendezőket, a hatóságokat, magát a határvédelmi rendszert, s persze Djokovicot a maga hátterével, a tenisz-társadalmat és a szélesebb közvéleményt is. Igazából persze éppen ez a celebritások funkciója. Az egész ugyanis azzal kezdődött, ha minden igaz, hogy a rendező Tennis Australia (TA) nevű szervezet vezető orvosi hivatalnoka arról tájékoztatta december elején a versenyzőket, hogy az, aki nincs beoltva, de az elmúlt hat hónapban átesett a betegségen, s ezt tudja igazolni, beutazhat Ausztráliába, s részt vehet a tornán. Ez azért fontos összetevője az ügynek, mert az országba a szabályok szerint csak beoltottak utazhatnak be. Hogy ennek hatására-e vagy sem, Djokovic mindenesetre decemberben fertőzött lett. (A Spiegel német hetilap nyomozása ellentmondásokat talált Djokovic teszteredményeinek dokumentumaiban.) Miután a botrány kipattant, a különböző ausztrál szervezetek között kisebb nyilatkozatháború robbant ki.

A TA főnöke, Craig Tiley arról beszélt, hogy ők egyáltalán nem ígértek a játékosoknak semmiféle mentesítést az oltás alól, sőt folyamatosan kapcsolatban álltak az illetékes kormányszervekkel, s a törvény szerint készítették elő a tornát. Aztán a Daily Mail nyilvánosságra hozott egy levelezéscsomagot, amelyből kiderült, hogy a TA el akarta érni, hogy mentességet adhasson, de ettől a kormányzati szervek részben elzárkóztak, részben igyekeztek eltologatni maguktól az ügyet. Majd egyéb levelek is nyilvánosságra kerültek, s igen nehezen tisztázódott, melyik szerv mi alól adhat és adott mentesítést, s mi lesz az egésznek az eredője. Végül abban maradtak magukkal, hogy a TA azt engedélyezte, hogy részt vehet a versenyen oltás nélkül, Victoria állam pedig a karanténkötelezettség alól mentesítette. A repülőtéren viszont az oltás hiányában nem akarták beléptetni, s átmenetileg őrizetbe vették, egy karanténszállóban helyezték el.

Ezen a szűrőn viszont átcsúszott a cseh Renata Voráčová, aki a szerb teniszezőhöz hasonló mentesítéssel érkezett Ausztráliába. Nemcsak simán bejutott, hanem az Ausztrál Opent megelőző tornán, az úgynevezett Gippsland Trophy-n játszott is egy meccset. Párospartnerével, a lengyel Katarzyna Piterrel 6-2, 6-4-re kikaptak az ausztrál-holland ­Rodionova-Kerkhove párostól az első fordulóban. Csak miután Djokovic ügye kipattant, akkor vették őrizetbe, s került a karanténhotelbe.

Állítása szerint megalázó körülmények között kihallgatták, többek között le kellett vetkőznie, majd törölték a vízumát és kiutasították az országból.

Nem ismerte a jogait, nem fellebbezett, bár a szerb teniszező sorsa azt mutatja, azzal sem ment volna sokra.

S itt ütközünk bele a nemzetközi jogvédők lassan örökzöldnek mondható problémájába, az ausztrál határvédelmi, beutazási és bevándorlási politikába és gyakorlatba. A nagyjából 3,3 százaléknyi őslakost leszámítva, az ausztrál lakosság bevándorlók leszármazottja vagy maga is bevándorló. A 20. század elején, amikor először alakult szövetségi kormány Ausztráliában, az első törvények egyike volt az úgynevezett bevándorlást korlátozó törvény. Ez volt az alapja a „fehér Ausztrália” politikának, mivel a színes bőrűek bevándorlását korlátozta, s teljes egészében csak az 1970-es években törölték ki a jogrendből.

Jól demonstrálja ennek működését a híres Gamboa-eset. A filippino Lorenzo Gamboát 1941-ben besorozták az amerikai hadseregbe, majd a Fülöp-szigetek japán inváziója után az egységével együtt Ausztráliába evakuálták. Ott elvett egy ausztrál nőt feleségül, született két gyermekük, de miután 1945-ben leszerelt az amerikai hadseregből, nem kapott engedélyt az ausztráliai letelepedésre. Bár amerikai állampolgárságot kapott, hosszú ideig így sem engedték be az országba. Végül 1952-ben járultak hozzá, hogy letelepedjen, majd 1971-ben felajánlották neki az ausztrál állampolgárságot, amit nem fogadott el, de Ausztráliában élt haláláig.

Az 1980-as évek óta az ország folyamatosan rendkívül erős migrációs nyomásnak van kitéve. A hajón vagy inkább „csónakon” érkező bevándorlók, menekültek ügye rendre az ausztrál politikai élet centrumát foglalja el, s a közérzület kiváltképpen ellenséges velük szemben. A határőrizeti, a vízum- és a menekült­ügyi eljárások rendkívül nyersek. A bevándorlással kapcsolatos védekezést a 2000-es évek elején az országhatárokon kívülre tolták. Ez volt az úgynevezett „Csendes-óceáni Megoldás”. Ausztrália táborokat tart fenn a határain kívül. Szerződése van Pápua Új-Guineával és Nauruval e táborokról, továbbá fenntart egy ilyet a Karácsony-szigeten is, amely ugyan jó messze van Ausztráliától, de hozzá tartozik 1958 óta. Ezeket a telepeket hol bezárják, hol újra megnyitják, koncepciók és politikai ütközetek váltják egymást körülöttük, de valójában ennek segítségével tudják távol tartani maguktól az Ázsiából érkező bevándorlók döntő többségét. Jogvédő szervezetek és egyes kormányok folyamatosan bírálják Ausztráliát a körülmények és az eljárások miatt.

Nyilván nem lehet összehasonlítani a szigeteken megvalósított gyakorlatot azzal, amelyet Djokovic és Voráčová kapott Melbourne-ben, de humanitárius szempontból ez utóbbi is rendkívül durva volt.

Mindehhez jön a járványhelyzet, az ausztrál tapasztalatokkal és az ausztrál szabályokkal. A járvány gyorsan érte el az országot. Az első két hullám nagyon súlyos volt, hosszú lezárásokhoz vezetett, s elsősorban éppen Melbourne városát és Victoria államot érintette. Ausztrália, kihasználva sziget mivoltát, lényegében zéró-Covid politikát folytat, nem is sikertelenül. Tavaly az év első felében, kétharmadában nem, vagy csak elenyésző számban voltak halálesetek. A politika része, hogy rendkívül szigorúan ellenőrzik az országba érkezőket. Még azt is jelentette ez, hogy egy ideig a saját, külföldön tartózkodó állampolgáraik sem utazhattak haza. A helyi járványkitörésekre azonnal lezárásokkal reagálnak, s igen szigorú a kontaktkutatás gyakorlata. A 16 év feletti populáció átoltottsága 90 százalékos. Az Omikron megérkezésével éppen most, a januári periódusban újabb fertőzési hullám indult.

Nem véletlen, hogy Djokovic vízumának visszavonása, majd annak bírósági jóváhagyása után Scott Morrison miniszterelnök azt mondta, a döntést „az egészség, a biztonság és a rend alapján hozták meg, s közérdek volt, hogy így tegyenek”. Akik az ausztrál politikai ringben bírálattal éltek, azok is inkább az eljárás kaotikusságát, mintsem a végkimenetelét bírálták.

Kevin Rudd volt miniszterelnök „politikai cirkuszról” beszélt, amely elkerülhető lett volna, „ha mindjárt az elején Morrison nem adott volna vízumot Djokovicnak”. Majd egy szójátékkal azt mondta Morrisonról, hogy „most meg megpróbál úgy kinézni, mint egy szőrös mellű Howard” – a jelzős szerkezet az Agymenők című sorozat ismert megjegyzése az egyik szereplőről, de Howard itt az egykori miniszterelnök, akinek a nevéhez fűződik a Csendes-óceáni Megoldás politikája, mondván, „mi döntjük el, ki jön ide, senki más”.

„Azt hiszik, hogy ezzel a döntéssel megalázták Novak Djokovicot, de tévednek. Magukat alázták meg, és Djokovic emelt fővel térhet haza, mindenkinek a szemébe nézhet.”

Ezt már Aleksandar Vučić szerb államfő mondta. Szerbia fontos mellékhadszíntere volt a folyamatnak, ahol a hivatalosság, a média és a közvélemény is nagyjából egy emberként állt ­Djokovic, a szerb nép fia mögött. Ana Brnabić miniszterelnök menet közben Morrisonnal is beszélt, Djokovic szülei folyamatosan a nyilvánosságban kommentálták az eseményeket. A helyzet persze közben nem volt ilyen egyértelmű, mert miközben feszt szóltak a guzlicák, aközben mindenki tudta, hogy amit Djokovic képvisel az oltásellenességével, s általában is az az ezoterikus felhő, amely körüllengi, valójában szemben van mindazzal, amit a szerb kormányzat követ.

Mi több, menet közben az is kiderült, hogy a teniszező minden bizonnyal a szerb törvényeket is megsértette. Nyilvános kommunikációjából átjött ugyanis, hogy pozitív vírustesztjének tudatában (most azt hagyjuk is, hogy a tesztet valóban elvégezték-e vagy sem) személyes interjút adott egy francia újságírónak, fotózták is, s egy másik rendezvényen is részt vett, gyerekekkel. Amikor ez világossá vált, a miniszterelnök arról beszélt, hogy ez színtiszta megsértése a törvénynek, de mire a történet végéhez értünk, s Djokovicot kiutasították, már megint kizárólag csak a nemzeti érzés munkált a megnyilatkozókban.

Vučić különösen azon háborodott fel, hogy az ausztrál ügyész az érvelése során azt mondta, hogy Szerbiában az emberek fele sincs beoltva, s valóban, az angol nyelvű nyugati sajtó általában 47-48 százalékos szerbiai átoltottságról beszél. Az államfő simán lehazugozta az ausztrál ügyészt, s azt mondta, Szerbiában az átoltottság a hivatalos adat szerint 58 százalékos, „ami jobb, mint sok EU-országé, különösen a környezetünkben”, majd még orwellezett egyet. Elmondta, hogy Szerbia egészen másképpen fogadja majd az ausztrál sportolókat a márciusi fedett pályás atlétikai világbajnokságon. Végül egy füst alatt reagált a szegedi horvát-szerb kézilabda mérkőzés azon eseményére, hogy horvát szurkolók „öld meg a szerbet” rigmussal is biztatták csapatukat: „Semmi újat nem hallottunk. Ezek valószínű európai értékek.”

Figyelemre méltó, hogy a tenisz világában – legalábbis egyelőre, legalábbis a felszínen – nem váltott ki nagy érzelmeket Djokovic távozása. Kevesen nyilatkoztak meg, mindenki nagy teniszezőnek mondta, s általában arról beszéltek, hogy a szabályokat be kell tartani. Nadal például azt mondta: unja, hogy erről kérdezik. Sztefanosz Tszitszipasz, aki eredendően nem akarta, de az ausztrál szabályok miatt beoltatta magát, úgy vélte, kétféleképpen lehet ezt nézni:

„az egyik, hogy majdnem minden játékos beoltatta magát, s követi a protokollt, hogy játszhasson…, a másik, hogy úgy látszik, nem mindenki játszik a szabályok szerint…, egy törpe kisebbség a saját útját választotta, s ez valahogy azt a látszatot keltené, mintha a többség bolond lenne.”

Megjegyzés: a szerb nyelv latin betűs verziójában a teniszező nevét úgy írják, hogy Novak Đoković. Ő maga a nemzetközi versenyeken a Djokovic írásmódot használja, ez szerepel a ruházatán is, ezért követtük mi is ezt.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.