Olaszország megmentőjét megbuktatták a pártok

Abban az országban, amely a II. Világháború óta nem kevesebb, mint 69 kormányt „használt el”, azaz egy kormány átlagosan alig 13 hónapig volt hatalmon, igazán nem meglepetés a kormányválság. Mario Draghi tavaly januárban alakult egységkormánya már túl is élte az „átlagéletkort”. Mégis, most Európa egésze értetlenül nézi, miért bukott meg az olasz kormány. A kormányváltásokat általában derüs nyugalommal szemlélő olasz nép pedig dühös, nagyon dühös.

Akció

Amikor tavaly januárban megalakult Mario Draghi egységkormánya, a Jelen oldalain is az egyik legérdekesebb politikai kísérletként hivatkoztunk arra, amit elsősorban Sergio Mattarella államelnök „talált fel” és vitt véghez a volt európai jegybankelnök közreműködésével. Hiszen sem igazi előzménye, sem hagyománya nem volt a valódi nagykoalíciónak vagy egységkormánynak, olyannak meg pláne nem, hogy egy senki által meg nem választott szakértő nem csak limitált hatáskörrel rendelkező átmeneti kormányt állítson fel a következő választásokig, hanem olyan teljes felhatalmazásnak örvendő egységkormányt, amely mögött példátlan módon majdnem a teljes olasz politika felsorakozik, sőt cselekvő részt is vállal benne.

Nem csoda, hogy az egész ország megmentőként tekintett Draghira, akinek kormányában a kulcspozíciókat valóban Olaszország legfelkészültebb szakemberei birtokolták, de jelen volt benne mindenki a mára rendkívül szélessé vált politikai palettáról, a fősodrú jobb és baloldali, szélsőjobboldali populisták, rendszer­ellenes populisták, mindannyian, kivéve a „makulátlanul” szélsőjobboldali Fratelli D’Italia.

A kísérlet végeredménye mára már ismert, úgy tűnik, Super Mario röpke másfél év alatt tényleg megmentette Olaszországot, de ennek saját magára nézve rendkívül magas ára volt. Ugyan Sandro Pertini után talán a legjobban megbecsült és szeretett politikusként vonul ki az olasz politika színpadjáról, s talán Alcide De Gasperi után az első olyan olasz politikusként, aki döntő hatással tudott lenni az európai politikára is, a kivonulás, úgy tűnik, végleges, bár mind Európában, mind Olaszországban nagy szükség lenne még rá. A mindent felülíró politikai egyéni- és pártérdekek, saját elvszerűsége és tisztessége, illetve a valóban szerencsétlen időbeli konjunktúra miatt ugyanis valószínűleg nincs már számára visszaút sem a kormányfői, sem az államelnöki székbe (amire pedig igazán vágyott).

Bár nyilván minden olasz kormányválságnak elsősorban politikai indokai voltak (és vannak), mindegyiket megelőzte valamilyen kreált vagy valós gazdasági vagy társadalmi válság. Az olasz politika egyszerűen így működik, és ez nem érték­ítélet, ez a valóság. Van, ahol a hosszú távú stabilitás hoz eredményeket (Németország például), van, ahol a választott kormányok kvázi sérthetetlensége (Nagy Britannia), Olaszországban pedig – a legendás déli nyugodt élet ellenére – a királyság és a fasizmus bukása óta a folytonos változás tartja működésben a rendszert. Hát ebbe a folytonos forrongásba „rondított bele” másfél éve Draghi kormánya, elhozva az utóbbi három-négy évtized politikailag is legnyugodtabb és legunalmasabb másfél évét, társadalmi feszültségek nélkül, egységbe kormányozva szinte a teljes nemzetet. A pandémia által legjobban sújtott olasz gazdaság is rekordidő alatt állt talpra és rég nem látott növekedési pályára, amelyben a történelem során először mind az olasz nagyipar, mind a kisiparosok, szolgáltatók családi vállalkozásai és a mezőgazdaság is egyszerre szárnyal.

Mindezzel párhuzamosan Draghi személye gyógyírt hozott arra az örök félelemre is, hogy Olaszország Európa peremére szorul, elveszíti vezető szerepét az EU-n belül. A németektől, franciáktól való lemaradás az EU alapítói között egykor fontos szerepet játszó Olaszország nemzeti büszkeségének mindig is komoly árnyoldala volt az elmúlt évtizedekben. Matteo Salvini és az 5 Csillag vezetői népszerűségének előretörésében is szerepet játszott, hogy vállaltak konfliktusokat a németekkel és a franciákkal, hogy folyton azt hangoztatták, Olaszországnak nem szabad hajbókolnia a német szervezettség előtt. Az ő konfliktusaik azonban legfeljebb otthon hoztak választási eredményt, Draghi személye viszont Európában is visszahelyezte Olaszországot az őt illető helyre.

Ilyen körülmények között, nyugodt, erős vezető által vezetett, európai értelemben is fontos országban az alig két héttel ezelőtt derült égből villámcsapásként berobbant kormányválság tényleg meglepetésnek tűnhetett minden külső szemlélő számára, és meglepetés is volt, magának az olasz közvéleménynek is. Bár utólag elemezve, az elmúlt hónapok eseményei alapján nem teljesen hirtelen és nem meggondolatlan eseménysorozatról van szó. Draghi hónapok óta tipródott egységkormánya két leginstabilabb szereplőjének „szeszélyei” között, az 5 Csillag mozgalom és Salvini Lega-ja felváltva és csendesen hátrált ki több intézkedés vagy rendelet mögül vagy egyszerűen úgy, hogy hiányzott a parlamenti szavazásokról, vagy úgy, hogy ellene szavazott.

Kedves Olvasónk, ennek az érdekes cikknek még nincs vége!

Ha továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor hozzájárul a Jelen szerkesztőségének fennmaradásához. Az előfizetésért cserébe színvonalas elemzéseket, interjúkat, riportokat és publicisztikákat kínálunk.

Kérjük, fizessen elő a Jelen nyomtatott vagy online változatára!

Kérjük, jelentkezzen be, ha Ön már regisztrált előfizető.

A Jelen egy pártoktól független hetilap és online portál, amelynek tulajdonosai a szerkesztők, támogatói az olvasók. A lap újságírói mélyen elkötelezettek a szabadság, a demokrácia, a jogállam és a társadalmi igazságosság értékei mellett. Köszönjük, hogy a Jelen mellett döntött!