Kaló Máté Csúcson a demokrácia - Magyarország kívül rekedt

December 9-10-én az Egyesült Államok külügyi kormányzata száztizenegy ország vezetőinek részvételével kétnapos, virtuális demokráciacsúcsot rendezett. A találkozón a nemzetközi demokratikus paradigmát veszélyeztető autokratikus tendenciák ellensúlyozására tettek kísérletet. Az eseményre sokan az Egyesült Államok toborzó eseményeként tekintenek az újra kiéleződő nagyhatalmi konfliktusban.

Közel egy éve borzolja a nemzetközi és magyar külpolitikai közvélemény kedélyeit a Joe Biden amerikai elnök és Tony Blinken külügyminiszter jó előre meghirdetett demokráciacsúcsának híre. Tény, hogy nem ad hoc ötletről van szó, az új adminisztráció felállásakor egyértelművé tette a két vezető demokrata politikus, hogy Donald Trump értéksemleges (vagy inkább értékignoráns) külpolitikájának véget vetnek. Az újat már a demokratikus és jogállami értékek köré szándékoznak építeni, azok nemzetközi érvényesüléséért pedig aktívan fel is lépnek.

 A magyar kormányzat, amely híresen jó viszonyt ápolt az előző amerikai elnökkel, Bidennel azonban már az elnökválasztási kampány során is pengeváltásokba keveredett, számíthatott rá, hogy az új garnitúra viszonozza a szívességet. Jó néhány hónappal később ki is szivárgott, hogy hazánk NATO- és EU-tagi státusza ellenére nem szerepel a meghívottak között.

Míg tehát számos nyugati ország számára ceremoniális formaság volt a részvétel, Magyarország a bőrén érezhette az Orbán-kormány saját szövetségesei közötti elszigeteltségét.

A talán véletlenül, talán direkt éppen a korrupcióellenes és emberi jogi világnapokra időzített eseményt a sértődött Szijjártó Péter úgy kommentálta, hogy a kormány Trump-barátsága miatt nem hívták meg Magyarországot. Sőt, Amerika szerinte be akar avatkozni a jövő évi magyar választásokba. Hogy Szijjártó minek minősíti Orbán Viktor lengyelországi, szlovéniai vagy éppen szerbiai üzelmeit, arról már nem szólt a fáma. Gulyás Gergely minisztertársára rálicitálva az amerikai demokráciával kapcsolatos kihívásokat a hazaiaknál súlyosabbnak minősítette. Ez bizonyos szempontból akár még igaz is lehetne, arra azonban már nem tért ki, hogy az említett problémák jelentős részét éppenséggel Donald Trump szabadította az Egyesült Államokra.

Azóta a frissen kipattant Völner-féle kormányzati korrupciós ügygóc és a hónapok óta húzódó Pegasus-botrány, valamint az annak kapcsán értelmet nyerő, szintén hetekkel ezelőtt kiszivárgott 2020-as Kövér-beszéd árnyékában a Fidesz háza táján síri a csönd. A magyar kormány ugyanis képes napok alatt kiikszelni az autokrata bingó összes mezőjét, melyek a demokráciacsúcs napirendjét is adták. A kormányzat legfelsőbb szintjeit is mélyen átható korrupció, az önkényes, szabályozatlan politikai megfigyelések, a médiaszabadság korlátozása, valamint az autonóm önkormányzatiság ellehetlenítése fájóan ismerős témák Magyarországon.

A teljes képhez azonban az Egyesült Államokban tapasztalható nehézségeket is szükséges megismerni. Donald Trump 2020-as választási vereségét különböző bizonyít(hat)atlan csalásvádakra hivatkozva azóta sem ismeri el, a január 6-i kongresszusi roham kapcsán politikai felelősségrevonás pedig még nem történt. Az igazán aggasztó fejlemények azonban a háttérben zajlanak. A Trump által vitatott csatatér-államok eredményeit hitelesítő republikánus politikusokat igyekszik éppen lecserélni a volt elnök és köre a helyi előválasztásokon. Ez azt jelentheti, hogy az esetleges 2024-es indulás esetén már eredményesen tudná nyomás alá helyezni az elektori győzelmét – akár az eredmények felülbírálásával – hitelesíteni képes hivatalnokokat.

A problémák sorát gyarapítja a gyakran alulszabályozott megfigyelési rendszer, valamint a veszélyes mértékű belpolitikai megosztottság, az abból származó bizalmatlanság a választások tisztaságával kapcsolatban, vagy éppen a kampányfinanszírozási rendszer anomáliái. Amerika továbbra is stabil demokrácia, de komoly orvosolandó feladatokkal. Ezek ismeretében viszont felmerül a kérdés, hogy mégis miért olyan témára alapozza külpolitikai fellépését a demokrata kormányzat, amely belpolitikai viták kereszttüzében áll, és amelyet nem erősít teljes nemzeti konszenzus. Az őszinte válasz valószínűleg a külpolitikában, pontosabban a nagyhatalmi versengés jelenkori állapotában keresendő.

Ha valamire, akkor arra jó volt a Trump-féle külpolitika, hogy a Kínával szemben addig a mélyben fortyogó, de egyre komolyabb feszültségeket a felszínre hozta. Joe Biden és Tony Blinken első évének egyik legfontosabb ismérve az volt, hogy a Kína-politikában nem történt paradigmaváltás, amely a Xi Jinping-féle kínai vezetés egyre határozottabb erődemonstrációival is magyarázható. Már-már közhelyszerűek azok az állítások, miszerint a keleti óriás záros időn belül gazdasági, hadászati és tudományos téren is átveszi a globális vezető szerepet az Egyesült Államoktól, amely ellen Amerika tehetetlen. Ez ugyanakkor még egyáltalán nem evidencia. De nem csak Kína van mozgásban a sakktáblán. A sok szempontból meggyengült Oroszország Nyugaton konfrontálódhat a NATO-val, amennyiben az Ukrajna határainál összevont haderők inváziót indítanának a volt szovjet tagköztársaság keleti régióiban, alig pár évvel a Krím-félsziget bekebelezése után.

Washington befolyása az elmúlt évtizedben alapvetően megkérdőjeleződött. A legerősebb európai szövetségesekkel egyre több az energiapolitikai és kereskedelmi jellegű konfliktus. Előbbiben Oroszország, utóbbiban éppen Kína jelenik meg az öreg kontinens országainak látókörében, amit Amerika egyszerűen képtelen ellensúlyozni. Míg a hidegháború idején valóban demokratikus és antidemokratikus rendszerek versenyeztek, ez inkább másodlagos dimenziója volt csak a konfliktusnak, amely alapvetően a kapitalista és szocialista berendezkedés között folyott. Az eredmény ismert, mára már Oroszország és Kína is a kapitalista világgazdaság szereplői, még ha az oligarchikus vagy teljesen államilag kontrollált formában valósul is meg náluk.

A nagyhatalmi versengés a nemzetköziség természetéből adódik. A mezőny vagy piac újból kompetitívvé vált, a hidegháborúban győztes kapitalista játéktéren a tőke áramlása egyre inkább Keletről érződik, amely érezhetően frusztrálja a tőkés piacgazdaságot felfuttató Egyesült Államokat. Azonban, míg Amerika demokratikus, szabad rendszerként aratott diadalt a vörös csillag fölött, a keleti kapitalizmus kegyetlen, autoriter valóság, amelyben a javakból való részesedés szinte kizárólag az elitek önkényes döntésének függvénye. A bőségesen érkező kínai tőke rövid- és középtávon világszerte komoly vonzerővel bír, a tulajdonos befolyása már jóval kellemetlenebb ­externáliának bizonyulhat.

Nem véletlen tehát, hogy a szabadságjogok és a demokrácia, amelyekkel az Egyesült Államok házal. Ezek elvesztése ugyanis nagyon fájdalmas az ahhoz hozzászokott nemzetek számára, ugyanakkor napjaink közéleti trendjei azt mutatják, hogy e magasztos politikai célok társadalmi támogatottsága megcsappant a nyugati országokban is. Sokan csak akkor eszmélnének rá ezek fontosságára, ha országuk elveszítené szabad, demokratikus státuszát, de akkor már késő lenne.

Az Egyesült Államok pedig jelenleg jóval kevésbé vonzó reklámarca az általa hirdetett – valóban fontos – értékeknek, mint akár húsz vagy harminc évvel ezelőtt, amikor még egyértelműen az egyetlen életképes pólusképző nagyhatalomként tekintett rá a világ.

És a demokratikus berendezkedés külpolitikai ára: Bidenék, a gazdaság berobbanása ellenére, eddigi határozatlan kormányzati teljesítményük következtében jövőre akár a Kongresszus mindkét házát elveszíthetik, ami a belpolitikai hátszéltől is megfoszthatja az adminisztrációt. Az autokratikus rendszerekben ettől nem kell tartania a hatalomnak, az oroszországi és kínai választások előtt senki nem rágja tövig a körmeit. A demokrácia a kapitalizmussal ellentétben törékeny portéka, az azzal házaló Amerika pedig jelenleg ingatag lábakon áll a nemzetközi porondon. Kína és Oroszország pedig keresi az alkalmat, hogy fellökje az egyensúlyozó Sam bácsit. De ha még állva is maradna, akkor sem biztos, hogy a célközönség vevő lesz a szebb napokat látott demokratikus alternatívára, ha a tőke hiányzik mellőle. Demokráciát építeni népakarat nélkül viszont képtelenség, a társadalmi támogatás elnyeréséhez pedig többre lesz szükség a filozofálásnál.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.