Miklós Gábor Az utolsó békeév?

Válságos időket élünk, ami nem meglepő számomra, mert a külpolitikai újságírásban eltöltött évtizedeim alatt nem volt olyan év, hogy ne beszéltünk volna megoldhatatlan válságokról. Most is háborús spekulációkkal van tele a nemzetközi sajtó: orosz csapatmozgások Ukrajna határainál, flottamozgások a Fekete tengeren. Moszkva szerint a Nyugat átlépi vörös vonalat.

A kelet-európai politikai állapotokat az elmúlt években az orosz belpolitika bizonytalanságai határozták meg, melynek korábbi belső válságai, ellentétei váltották ki a mostani fordulatot. Ezzel Vlagyimir Putyin és köre – érzékelve a társadalom jelentős részének helyeslését – eldöntötte, hogy Oroszország a Nyugat, a Nyugat értékei ellenében fogja meghatározni magát. Így építi újjá világhatalmi státuszát, hoz létre új szövetségi rendszereket, erősíti meg katonai-hatalmi jelenlétét a föld számos pontján. Nem mondták ki, de utaltak rá: az egykori birodalom területi veszteségeit, az „orosz világ” szétszakítását sem tekintik véglegesnek. Ezt a célt igyekeznek megvalósítani, amennyiben telik rá.

Ennek a világpolitikai törekvésnek a belső tükörképe a demokrácia intézményeinek, a szabad választások és a politikai ellenzékiség lehetőségeinek felszámolása. Példázza ezt a Navalnij-ügy. Az orosz hírszerzők feltételezett külföldi merényletei, a legális politikai választék felszámolása, az agresszív emlékezetpolitika – ez mind a tekintélyuralmi rendszer erősödésének jele.

Putyin rendszere újra birodalomként lép fel, otthon pedig nacionalista tekintélyuralmi állammá válik. Ez évtizedes folyamat.

Azóta globalizálódott az orosz válság, hogy Ukrajna a 2014-es „Majdan-­forradalommal” a nyugati perspektívát választotta, Putyin annektálta a Krím-félszigetet és a kelet-ukrajnai szeparatisták mögé állt. Ezt a lépését az orosz társadalom többsége helyeselte. A politikai klíma megváltozása, a szankciók miatti gazdasági nehézségek, s a rendszer belső romlottsága azonban fokozatosan morzsolta ezt a támogatást. Az orosz politikai osztály nagy problémája, miként tartsák fenn a jelenlegi rendszert Putyin távozása után. Ezt a dilemmát nevezik „tranzitnak”.

Próbálkoznak az alkotmány barkácsolásával, de láthatóan képtelenek intézményes megoldást találni. Putyin és környezete egyre konzervatívabb. Az, hogy a Nyugat-ellenesség lett állameszmévé, nyilvánvalóvá teszi, hogy az orosz rendszer súlyosan szorong. Fél a civil társadalomtól, a melegektől, a vallási kisebbségektől, a nyugati befolyástól. Félnek a „színes forradalmaktól”, azaz az oligarchikus rendszer elleni tömegmozgalomtól. Ez magyarázza azt a sokféle offenzívát, amelyet az orosz állami média, a titkosszolgálatok, az oligarchák által működtetett troll-gyárak folytatnak. Ezért támogatják a legkülönbözőbb nacionalista, EU-ellenes, jobboldali konzervatív vagy akár fajgyűlölő csoportokat. Finanszírozták például Marine Le Pen nacionalista francia politikus szélsőjobboldali pártját, ahogy orosz hírszerzők haverkodtak magyar neonyilasokkal pár éve. Ebbe a stratégiába illeszkedik a világcégek elleni zsaroló hackertámadások sorozata, a nyugati választásokba való beavatkozás. Vagy akár az energiahordozók piacának manipulálása.

Ezt a permanens hadiállapotot nevezik mostanában hibrid háborúnak.

Az ukrán esetben ez akár valós háborúvá változhat. Ha nem megy politikai eszközökkel, próbálkozhatnak a gázszállítás leállításával, média-befolyásolással, s ha az sem hatásos, úgy következhet a frontális támadás.

Ukrajna szintén folyamatos válságban van. Ez a szovjet utódállam harminc év függetlenség után még mindig nem válhatott egységes nemzetállammá. A gazdasági és civilizációs gondok, a regionális ellentétek, a mentalitás problémái mind jelen vannak. A társadalomban azonban másfél évtizede fölerősödött a nyugati orientáció, a 2014-es Majdan-forradalom pedig elkergette Viktor ­Janukovics oroszbarát oligarcha elnököt. Azóta a demokrácia – meglehetősen folyékony és egyben anarchikus formájában, de – létezik. A szemtanúk (én is közéjük tartozom) pedig arról számolnak be, hogy már az orosz nyelvű, kultúrájú emberek is ukránnak vallják, érzik magukat, s nem Moszkva, hanem a Nyugat felé tekintenek.

Ez a fordulat, az ukrán társadalomban és politikai elitben erősödő nyugati orientáció a kelet-európai válság másik oka. Kijev hangosan deklarálja, hogy euroatlanti integrációra törekszik. Putyin pedig azt mondja minden lehetséges alkalommal, hogy ez „vörös vonal”, Oroszország ezt nem viseli el. Legutóbb Joe Bidennel folytatott videótárgyalásán követelte, hogy a NATO vonja vissza az ukrán atlanti tagságra adott sok éves homályos ígéretét. Amit persze Biden visszautasított.

A jelenlegi orosz rendszer számára kihívás a demokratikus Ukrajna léte. A NATO megjelenése pedig azért elviselhetetlen, mert kizárja a birodalom visszaállítását ezen a területen.

Ukrajna nem ­Észtország. Itt kezdődött ezer éve a középkori Oroszország és az ortodox kereszténység. Pravoszláv vallásában, kultúrájában szinte azonos vele, közös a történelme, közösek a hőseik az oroszokkal. Ukrajna „alternatív Oroszország”, amelyet nem akarnak elengedni. Ez is mélyíti és tartóssá teszi a válságot. Bonyolítja a helyzetet, hogy a Nyugat kormányai nem tudnak közös álláspontra jutni ebben az ügyben.

Biden legutóbb beszélt a kilencekkel, a NATO új tagjaival, amelyek a rendszerváltások után csatlakoztak a szerződéshez. Ebben a közegben vannak olyan kormányok, melyek harcosan kiállnak a szövetség keleti terjeszkedéséért, mint a baltiak, Lengyelország vagy Románia. Ezzel saját biztonságuk növekedését, új „pufferállamot” remélnek. Van a csoportban az orosz álláspontot megértően fogadó kormány – mint például Orbán Viktoré. Korábban oroszbarátnak számított a cseh politika is, de ott ebben változás van, Szlovákia még nem nyilatkozott. Az orosz biztonsági félelmeket és presztízsszempontokat általában megértéssel kezeli Németország és Franciaország. Az előbbit ráadásul sok közös üzlet és energiafüggőség köti Moszkvához. Ez a sok vita és sokféle történelmi tapasztalat valószínűleg sok csalódást okoz majd azoknak az ukránoknak, akik gyors védelmet és mielőbbi nyugati életszínvonalat várnak az integrációtól. Az orosz vezetés félelmeit nem csökkenti az sem, ha egy időre csend lesz az ukrán csatlakozás ügye körül.

A kelet-európai válság mellékszíntere Belarusz. Az országot irányító Alekszandr Lukasenko az utóbbi évtizedben sajátos hintapolitikával próbálkozott. Gesztusokat tett a Nyugat felé, hogy ezzel csökkentse függőségét Oroszországtól. Jól érezte ugyanis, hogy a Kremlnek elege volt már belőle és azon van, hogy lecserélje a diktátort. A tavalyi választásokon felbukkantak olyan alternatív jelöltek, akikről Lukasenko úgy sejtette, hogy Moszkva emberei. Ezeket indulni sem engedte, akit tudott, bebörtönzött. A választást így is elvesztette, s az országban hatalmas tömegmozgalom kezdődött. Moszkva kénytelen volt mellé állni, cserében Lukasenko megígérte Putyinnak, hogy alkotmányreformot vezet be és távozik a főhatalomból.

A belarusz helyzetről december 13-án írtunk a Jelenben. Azóta ott sok nem változott, a migrációs nyomás létezik és a belarusz zsarnok elkeseredetten próbálkozik hatalma megőrzésével. Azt is ajánlotta Putyinnak: részt vesz hadseregével az Ukrajna elleni fellépésben. Eközben azzal is fenyegetett, hogy kész leállítani az országán átáramló óriási kelet-nyugati kamionforgalmat, vagy a Lengyelországba irányuló orosz gázszállítást. Ez kiváltotta az orosz elnök rosszallását is. Putyin Lukasenko miatt nem akar kimaradást a bevételekben, s tudja, hogy az orosz fogyasztók rosszul fogadnák, ha elakadna a nyugati áruimport. A szankciók miatti kimaradások is okoztak némi fájdalmat az orosz középosztálynak.

Belarusz esete mutatja, mennyire nehéz kiszámítani ennek a térségnek a politikai reakcióit. Az országot akkor is „Európa utolsó diktatúrájaként” emlegette a nyugati média, amikor – épp a hintapolitika miatt – jelentős társadalmi és gazdasági változások történtek. Például szupergyorsan felnőtt egy hi-tech ipar, Belarusz Európa egyik vezető IT-központjává lett. Volt némi szabad sajtó és politikai mozgáslehetőség, amit szintén azért engedett a diktátor, hogy hiteleket, kereskedelmi lehetőséget és engedményeket szerezzen az EU-ban. Ennek az enyhülésnek vége lett, amikor megértette: ez nem elég ahhoz, hogy hatalomban maradjon, a népnek így is elege van 26 éves uralmából.

A jelek szerint az orosz vezetés napirendjén most nem szerepel sem Lukasenko lecserélése, sem megerősítése. Viszont az, ami ott történik a migránsválság körül, a diktátor hepciáskodása, kötözködése a Nyugattal, nos, ez mind alkalmas arra, hogy Moszkva tekintélyes tárgyalópartnerként tűnjön fel, aki képes lenne rendet tenni fehéroroszországi hátsó udvarában. Lukasenko eközben megpróbálja országa belpolitikai válságát nemzetközivé tenni, s abba belevonná Oroszországot. Nehéz megállapítani, mikor fantáziál, mikor beszél tényekről, de már felvetette, hogy orosz csapatokat állomásoztatna a lengyel határnál, hogy légibázist adna nekik, vagy hogy orosz atomfegyvereket telepíthetne az ország területére. Ezeket a hagymázos szövegeket sem vehetik semmibe az elemzők. Hátha igazat beszél?

Rosszul veszi ki magát, ha a szerző majd százéves történésekre emlékeztet, amikor régi zsarnokok álltak elő követelésekkel. Hitler 1939-ben például csupán azt kérte, hogy Lengyelország engedje meg, hogy autópályát építhessen lengyel területen át Danzigba. (Ma Gdansk.)

Vörös vonal

Oroszország vezetői arról beszélnek, hogy van „vörös vonal”, amelyet, ha a Nyugat átlép, az tűrhetetlen számukra. Putyin követelte, hogy a NATO mondja ki, nem kívánja felvenni tagjai közé Ukrajnát és Grúziát. Azt is akarják, hogy az amerikaiak ne szállítsanak korszerű fegyvereket az ukránoknak. Állítólag ­máris sérti az orosz biztonsági érdekeket, hogy lengyel és román területen Patriot légvédelmi, rakétavédelmi rendszert helyeztek el. Ha hasonló kerülne Ukrajnába, az már átlépné a vonalat. Szergej Lavrov külügyminiszter Stockholmban az EBESZ külügyminiszteri értekezletén bejelentette, hogy hamarosan új biztonsági kezdeményezéssel állnak elő, amely szintén korlátozná a NATO keleti terjeszkedését. A külügyminiszter többször panaszkodott amiatt, hogy a NATO repülőgépei járőrőznek az orosz légtér közelében a balti és a fekete-tengeri térségben, s atlanti hadihajók manővereznek a Krím partjai közelében. Fjodor Lukjanov Kreml-közeli orosz külpolitikai elemző azt mondta, hogy Ukrajna körül most ahhoz hasonló a helyzet, mint 2008 nyarán volt Grúziában. Akkor a némileg átfegyverzett grúz hadsereg megpróbálta visszaszerezni a tizenöt éve leszakadt Dél-Oszétia területét. Válaszul az orosz hadsereg lerohanta Grúzia egy részét, s csak nemzetközi fellépésre vonultak ki. Lukjanov feltehetően arra utalt, hogy az ukránok megpróbálkozhatnak a szakadár kelet-ukrajnai „népköztársaságok” visszaszerzésével, miután modern fegyverekre tettek szert.  

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.