Elnökválasztás Olaszországban: ha nem Berlusconi, akkor ki?

Török F. László | 2022.01.25. 08:59

Címkék:

Olaszország

Olvasási idő kb. 14 perc

Az olasz köztársaság történelmének talán legfurcsább elnökválasztása zajlik, ahol nem csak az eredmény megjósolhatatlan, de úgy tűnik, hogy a győzelemre esélyesek közül mintha senki nem akarna valóban köztársasági elnök lenni. Még Silvio Berlusconi, az olasz politika elpusztíthatatlan „lovagja” is visszalépett a jelöltségtől.

Akció

Olaszországban, Magyarországhoz hasonlóan, a napi kormányzási és törvényhozási ügyek vitele szinte kizárólag a kormány és a parlament hatáskörébe tartozik, a köztársasági elnök hatásköre elsősorban a törvényességi felügyeletre, a hatalmi ágak közötti egyeztetésre és a nemzet egységének a képviseletére korlátozódik. Az elnököt a parlament alsó- és felsőházának közös ülése választja meg, kiegészítve a 20 olasz tartomány által jelölt 58 elektorral, összesen 1009 „grandi electori”, és bár tulajdonképpen minden elektort a pártok jelölnek, hagyományosan úgynevezett lelkiismereti szavazás zajlik.

Ennek ellenére a köztársasági elnökök mindig is nagyon fontos szerepet játszottak az ország életében, túllépve a protokolláris feladatokon, többnyire nagyon komolyan véve a szerepüket a választások utáni politikai alkukban jelölt aktuális kormányok és kormányfők vizsgálatában és kinevezésében.

A leköszönő államfő, Sergio Matarella ebben élen is járt, és elődje, a szocialista Giorgio Napolitano mellett talán az utóbbi évtizedek legaktívabb és legkezdeményezőbb elnöke volt, már a 2018-as választások után alakult első (Lega Nord – 5 Csillag ) koalíciós kormányban megakadályozta egyes általa kockázatosnak ítélt miniszterek kinevezését, míg a tavaly januári kormányválság után konkrét kezdeményezőként lépett fel, és elsősorban az ő hatására van ma Olaszországnak Mario Draghi által vezetett egységkormánya.

Ettől függetlenül, az elnökválasztás az olasz politikában mindig is a nemzeti egység keresésének momentuma volt. Függetlenül attól, hogy melyik oldal nevezett esélyes jelöltet, és bár kevés elnököt sikerült megválasztani már az első fordulóban, kétharmados többséggel, a gyakorlat azt mutatta, hogy végül a nyerésre esélyes jelölt mögé odaálltak az ellenoldal képviselői is.

Így aztán az igazán sikeres és közmegelégedést, köztiszteletet kivívó elnökök két típusát lehet azonosítani: egyrészt némi pártmúlttal és akár miniszteri vagy kormányzói tapasztalattal rendelkező értelmiségiek vagy üzletemberek voltak (ilyen maga Matarella is, aki elsősorban jogász és alkotmánybíró volt, de miniszter is, de ilyen volt a nemzeti bank volt kormányzója, Carlo Azeglio Ciampi vagy a negyvenes évek végén elnökké választott volt újságíró és bankár, Luigi Einaudi is), másrészt pártpolitikusok, akik jelentős kormányzati vagy parlamenti és politikai karrier után, kiöregedve, amúgy jutalomként kapták meg az elnöki posztot (a legendás Sandro Pertini a hetvenes-nyolcvanas években, Francesco Cossiga, de leginkább Napolitano, akinek a baloldal vezéreként egész életében akkora hatása volt az olasz politikára, hogy egyenesen királynak is becézték).

A túlzott pártossággal vádolt és az elnök szerepét túlzottan átpolitizáló Napolitano után az elmúlt hét évben viszont Matarella úgy tudott aktív és fontos szerepet betölteni, hogy közben semleges, és tényleg az elnöki szerep nemzetegyesítő oldalát hangsúlyozó vezető maradt, így aztán utódjának keresése és megválasztása most ismét a nemzetegyesítés jegyében zajlik leginkább. Sőt, tulajdonképpen utódra sem lenne szükség, Matarella megválasztható még egy ciklusra, és meg is választanák, hiszen mind a politikusok és a köznép körében nagy megbecsülésnek örvend, de ő újabb elnöki ciklust nem vállal, és arról sem lehetett meggyőzni, hogy akár ideiglenes átmenetet biztosítson, amíg nem akad hozzá hasonló egységet összekovácsolni képes jelölt.

Pedig efféle, a bal- és a jobboldal által is elfogadott jelölt volt, és van is, sőt tulajdonképpen, ha egy évvel ezelőtt latolgattuk volna az elnökválasztás esélyeit, valójában egyetlen emberről beszélhettünk volna, akit egész Itália az elnöki pozícióba várt és remélt, őt Mario Draghinak hívják.

Sőt, bennfentesek szerint Draghi is elsősorban erre aspirált, szerette volna a karrierjét köztiszteletnek örvendő, de mégis fontos pozícióban beteljesíteni. De hát az élet közbeszólt, és Draghiból a nemzet egységét megtestesítő elnök helyett az egységkormány vezetője lett egy évvel ezelőtt, leginkább épp Matarellanak köszönhetően.

És Draghi röpke idő alatt nem csak elfogadott és sikeres kormányfő lett, akinek a vezetésével, úgy tűnik, Olaszország a poraiból éled fel és lesz Európa egyre fontosabb tényezője, de egyben tisztelt és erőskezű európai vezető is, akiben a Politico folyóirat már 2022-ben Európa új erős emberét és valódi vezetőjét látja, azt a személyt, aki betölti az Angela Merkel után hagyott űrt az európai politikában.

Azaz, tulajdonképpen saját sikerességével az elnöki aspirációit bukta el, hisz ma már sem az olasz, de az európai politika sem akarja őt „elveszíteni” akár egy röpke évre sem, és engedni, hogy átüljön az operatív erő nélküli pozícióba. A kormányfői megbízatása ugyan csak a 2023-as olasz parlamenti választásokig szól, és egyelőre nem látni, hogyan maradhatna kormányfő, ha valamelyik oldal markáns győzelmet aratna jövőre a választásokon, ennek ellenére szinte kizárt, hogy mára már a „nemzet nagypapájaként” is emlegetett egykori Super Mario neve komolyan felmerüljön az elnökválasztáson.

Ő maga sem akar beszélni róla, decemberi sajtótájékoztatóján mondta el, hogy az elnökválasztás a politikusok dolga, amibe nem akar beleszólni, ő maga egyszerű közszolga, ember és nagypapa, aki további éveit is a nemzet szolgálatában akarja eltölteni, de azon az úton, amit a politikusok jelölnek ki neki és nem azon, amelyet ő választana. A minap a sajtó krémjét borította ki, amikor egy újabb sajtótájékoztatón egyszerűen megtiltotta, hogy az újságírók az esetleges elnökjelöltségéről kérdezzék.

Kézenfekvő megoldás ugyan lenne Matarella elnöki ciklusának meghosszabbításával a jövő évi választásokig, aminek mindenki örülne, sőt, a parlamentben még mindig a legtöbb voksot birtokló 5 Csillag konkrétan ezzel a felvállalt javaslattal megy az elnökválasztásra, de ennek a legnagyobb gátja pont a még hivatalban levő elnök, aki az alkotmányosság legfőbb őreként elképzelni sem tudja, hogy jogilag „összefércelt” megoldással oldják fel a patthelyzetet.

Kedves Olvasónk, ennek az érdekes cikknek még nincs vége!

Ha továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor hozzájárul a Jelen szerkesztőségének fennmaradásához. Az előfizetésért cserébe színvonalas elemzéseket, interjúkat, riportokat és publicisztikákat kínálunk.

Fizess elő a Jelen online cikkeire,
csak havi 1500 Ft!

Még több olvasnivaló a témában

Kormos Lili

Hiába trükközik a KSH, az emberek 100 százalékos inflációt érzékelnek

Csak a kenyér több, mint 60 százalékkal drágult

Szabó Brigitta

Láng Zsuzsa

Cser-Palkovics András: Kulcskérdés, hogy megjöjjenek az EU-s pénzek

Energiacsúcs összehívását és a fűtési szezon végéig ársapka bevezetését kérik a kormánytól az önkormányzatok.

Tóth Ákos

Ónody-Molnár Dóra

Kvótát a magyar cigányságnak!

A faj szó átírását kezdeményezik a magyar joganyagban az Ámbédkar Technikum vezetői

Ónody-Molnár Dóra

Paul a pult mögött

McCartney, 3, 2, 1.

Benedek Szabolcs

Árnyékkormány angol és magyar módra

Őfelsége leghűségesebb ellenzéke

Szabó Barnabás

Mindenki hazaárulója

Eckhardt Tibor (1888-1972)

Révész Sándor

Vásárhelyi Mária

Ipsos: A magyarok tartanak a legjobban az áremelkedéstől

Többen hibáztatják a háborút, mint a kormányt

Lakner Zoltán

Lakner Zoltán

Tamás Ervin 

Folytatódik Iványi Gáborék zaklatása

A BM-ben nem tudja a bal kéz, mit csinál a jobb

Ónody-Molnár Dóra

Baljós tanévkezdés

Csak irracionális racionalizálás képzelhető el

Ónody-Molnár Dóra

Keresés