Olaszországban, Magyarországhoz hasonlóan, a napi kormányzási és törvényhozási ügyek vitele szinte kizárólag a kormány és a parlament hatáskörébe tartozik, a köztársasági elnök hatásköre elsősorban a törvényességi felügyeletre, a hatalmi ágak közötti egyeztetésre és a nemzet egységének a képviseletére korlátozódik. Az elnököt a parlament alsó- és felsőházának közös ülése választja meg, kiegészítve a 20 olasz tartomány által jelölt 58 elektorral, összesen 1009 „grandi electori”, és bár tulajdonképpen minden elektort a pártok jelölnek, hagyományosan úgynevezett lelkiismereti szavazás zajlik.

Ennek ellenére a köztársasági elnökök mindig is nagyon fontos szerepet játszottak az ország életében, túllépve a protokolláris feladatokon, többnyire nagyon komolyan véve a szerepüket a választások utáni politikai alkukban jelölt aktuális kormányok és kormányfők vizsgálatában és kinevezésében.

A leköszönő államfő, Sergio Matarella ebben élen is járt, és elődje, a szocialista Giorgio Napolitano mellett talán az utóbbi évtizedek legaktívabb és legkezdeményezőbb elnöke volt, már a 2018-as választások után alakult első (Lega Nord – 5 Csillag ) koalíciós kormányban megakadályozta egyes általa kockázatosnak ítélt miniszterek kinevezését, míg a tavaly januári kormányválság után konkrét kezdeményezőként lépett fel, és elsősorban az ő hatására van ma Olaszországnak Mario Draghi által vezetett egységkormánya.

Így aztán az igazán sikeres és közmegelégedést, köztiszteletet kivívó elnökök két típusát lehet azonosítani: egyrészt némi pártmúlttal és akár miniszteri vagy kormányzói tapasztalattal rendelkező értelmiségiek vagy üzletemberek voltak (ilyen maga Matarella is, aki elsősorban jogász és alkotmánybíró volt, de miniszter is, de ilyen volt a nemzeti bank volt kormányzója, Carlo Azeglio Ciampi vagy a negyvenes évek végén elnökké választott volt újságíró és bankár, Luigi Einaudi is), másrészt pártpolitikusok, akik jelentős kormányzati vagy parlamenti és politikai karrier után, kiöregedve, amúgy jutalomként kapták meg az elnöki posztot (a legendás Sandro Pertini a hetvenes-nyolcvanas években, Francesco Cossiga, de leginkább Napolitano, akinek a baloldal vezéreként egész életében akkora hatása volt az olasz politikára, hogy egyenesen királynak is becézték).

A túlzott pártossággal vádolt és az elnök szerepét túlzottan átpolitizáló Napolitano után az elmúlt hét évben viszont Matarella úgy tudott aktív és fontos szerepet betölteni, hogy közben semleges, és tényleg az elnöki szerep nemzetegyesítő oldalát hangsúlyozó vezető maradt, így aztán utódjának keresése és megválasztása most ismét a nemzetegyesítés jegyében zajlik leginkább. Sőt, tulajdonképpen utódra sem lenne szükség, Matarella megválasztható még egy ciklusra, és meg is választanák, hiszen mind a politikusok és a köznép körében nagy megbecsülésnek örvend, de ő újabb elnöki ciklust nem vállal, és arról sem lehetett meggyőzni, hogy akár ideiglenes átmenetet biztosítson, amíg nem akad hozzá hasonló egységet összekovácsolni képes jelölt.

Sőt, bennfentesek szerint Draghi is elsősorban erre aspirált, szerette volna a karrierjét köztiszteletnek örvendő, de mégis fontos pozícióban beteljesíteni. De hát az élet közbeszólt, és Draghiból a nemzet egységét megtestesítő elnök helyett az egységkormány vezetője lett egy évvel ezelőtt, leginkább épp Matarellanak köszönhetően.

És Draghi röpke idő alatt nem csak elfogadott és sikeres kormányfő lett, akinek a vezetésével, úgy tűnik, Olaszország a poraiból éled fel és lesz Európa egyre fontosabb tényezője, de egyben tisztelt és erőskezű európai vezető is, akiben a Politico folyóirat már 2022-ben Európa új erős emberét és valódi vezetőjét látja, azt a személyt, aki betölti az Angela Merkel után hagyott űrt az európai politikában.

Azaz, tulajdonképpen saját sikerességével az elnöki aspirációit bukta el, hisz ma már sem az olasz, de az európai politika sem akarja őt „elveszíteni” akár egy röpke évre sem, és engedni, hogy átüljön az operatív erő nélküli pozícióba. A kormányfői megbízatása ugyan csak a 2023-as olasz parlamenti választásokig szól, és egyelőre nem látni, hogyan maradhatna kormányfő, ha valamelyik oldal markáns győzelmet aratna jövőre a választásokon, ennek ellenére szinte kizárt, hogy mára már a „nemzet nagypapájaként” is emlegetett egykori Super Mario neve komolyan felmerüljön az elnökválasztáson.

Ő maga sem akar beszélni róla, decemberi sajtótájékoztatóján mondta el, hogy az elnökválasztás a politikusok dolga, amibe nem akar beleszólni, ő maga egyszerű közszolga, ember és nagypapa, aki további éveit is a nemzet szolgálatában akarja eltölteni, de azon az úton, amit a politikusok jelölnek ki neki és nem azon, amelyet ő választana. A minap a sajtó krémjét borította ki, amikor egy újabb sajtótájékoztatón egyszerűen megtiltotta, hogy az újságírók az esetleges elnökjelöltségéről kérdezzék.

Kézenfekvő megoldás ugyan lenne Matarella elnöki ciklusának meghosszabbításával a jövő évi választásokig, aminek mindenki örülne, sőt, a parlamentben még mindig a legtöbb voksot birtokló 5 Csillag konkrétan ezzel a felvállalt javaslattal megy az elnökválasztásra, de ennek a legnagyobb gátja pont a még hivatalban levő elnök, aki az alkotmányosság legfőbb őreként elképzelni sem tudja, hogy jogilag „összefércelt” megoldással oldják fel a patthelyzetet.