Kína, Kína, Kína, közepes mennyiségű Oroszország, kicsi Irán, kicsi Észak-Korea. Dióhéjban így nézett volna ki a Biden-adminisztráció nemzetbiztonsági és nemzetvédelmi stratégiája, amennyiben idejében megjelenik, nagyjából egy évvel ezelőtt. A Trump-adminisztráció a súlyos káderhiány ellenére is tizenegy hónap alatt tudta produkálni ezeket a kulcsdokumentumokat, míg Bidenék huszonegyszer hajtottak a naptáron, mire a nyomdába kerülhetett a sajátjuk. Mindez kevesebb mint egy hónappal a félidős választások előtt történt, mintha csak el akarták volna rejteni a felfokozott médiazajban.

Az időzítésnek két észszerű oka lehet. Egyfelől nem hergelni a gazdasági válság küszöbén egyensúlyozó társadalmat a határokon túli aktív szerepvállalásra (értsd: költekezésre) sarkalló stratégiákkal. Másfelől még azelőtt lefektetni a jelentős költségvetési vonzattal is járó prioritásokat, mielőtt a republikánusok az előrejelzéseknek megfelelően átvennék az irányítást a Kongresszusban, és maguk kezdenék el fújni a passzátszelet a kormányzat számára. A prózaibb magyarázat pedig az, hogy egyszerűen csak mostanra sikerült kipofozni a stratégiákat, amely ijesztő jel a határozott amerikai védelempolitika hívei számára.

A halogatás ugyanis bizonytalanságot jelez, a bizonytalanság pedig határozatlanságot.

A hivatalos magyarázat szerint az ukrajnai orosz invázió kényszerítette finomhangolásokra a stratégákat, Oroszország így ma már az akut fenyegetés címszó alatt szerepel az amerikai védelmi szakzsargonban. Érdemes visszaemlékezni: Barack Obama első, 2010-es nemzetbiztonsági stratégiája még tartalmas partneri viszony kiépítésére törekedett az Oroszországi Föderációval. Értelemszerűen nem Biden szakított korábbi főnökével, hanem Putyin magatartása fajult el olyan mértékben, hogy ma már a demokrata fősodor is inkább héja-alapállásba helyezkedik orosz fronton. Komoly kérdés azonban, hogy ha a sorozatos Fed-kamatemelések nyomában valóban recesszióba fordulna az amerikai gazdaság, akkor az Ukrajna irányába repkedő dollármilliárdos támogatások mennyire lesznek tarthatóak hosszabb távon.

A republikánusok ugyanis Trump pazarló adócsökkentési politikája óta ellenzékben rátaláltak rég elvesztett fiskális fegyelmükre. Mivel a szavazóbázis – nem kis mértékben köszönhetően a trumpista szólamoknak – egyre inkább ellenzi az Ukrajnának nyújtandó újabb segélyeket, a párt kongresszusi vezetői nyilvánosan nem értenek egyet a folytatás kapcsán. Az Orbán Viktor gyengébb napjain delirált amerikai kihátrálás Ukrajna mögül ugyanakkor aligha valósulhat meg. A minél nagyobb képviselőházi többségben érdekelt Kevin McCarthy frakcióvezető, aki a lehető legjobban próbál rezonálni a párt bázisával, csupán odáig merészkedett, hogy a kitöltetlen csekkek korszakának vetne véget, Zelenszkijék támogatásának felfüggesztéséről egy pillanatig sem beszélt.

A kétpárti összhang azonban egy területen biztosan megvalósul: bár Trumphoz képest finomabb nyelvezettel, de Joe Biden adminisztrációja is Kínát nevezi meg első számú riválisként, az ő szóhasználatuk szerint: stratégiai vetélytársként.

Az elnök, akit elődje a 2020-as kampányban még mandzsúriai jelöltként (Beijing Biden) próbált lefesteni, a Kínával kialakuló konflikust egyszerre minősíti elkerülhetetlennek és nemkívánatosnak. Ez a kettősség végigkíséri az új nemzetbiztonsági és védelmi stratégiát. Az Obama-korszakhoz képest a demokraták egyre határozottabban nevezik nevén a globális fenyegetéseket, de mindeközben kínosan ügyelnek arra, hogy kerüljék a konfrontatív retorikát.