Félidős választás előtt: Amerikára saját maga jelenti a legnagyobb veszélyt

Kaló Máté | 2022.11.07. 13:55

Olvasási idő kb. 8 perc

Az amerikai kormány nemzetbiztonsági és védelmi stratégiája egy évvel később jelent meg a szokásosnál. Bár Trump és Biden küzdelme majdnem polgárháborús helyzetet idézett elő az USA-ban, a védelmi területen szembetűnő a kontinuitás.

Kína, Kína, Kína, közepes mennyiségű Oroszország, kicsi Irán, kicsi Észak-Korea. Dióhéjban így nézett volna ki a Biden-adminisztráció nemzetbiztonsági és nemzetvédelmi stratégiája, amennyiben idejében megjelenik, nagyjából egy évvel ezelőtt. A Trump-adminisztráció a súlyos káderhiány ellenére is tizenegy hónap alatt tudta produkálni ezeket a kulcsdokumentumokat, míg Bidenék huszonegyszer hajtottak a naptáron, mire a nyomdába kerülhetett a sajátjuk. Mindez kevesebb mint egy hónappal a félidős választások előtt történt, mintha csak el akarták volna rejteni a felfokozott médiazajban.

Az időzítésnek két észszerű oka lehet. Egyfelől nem hergelni a gazdasági válság küszöbén egyensúlyozó társadalmat a határokon túli aktív szerepvállalásra (értsd: költekezésre) sarkalló stratégiákkal. Másfelől még azelőtt lefektetni a jelentős költségvetési vonzattal is járó prioritásokat, mielőtt a republikánusok az előrejelzéseknek megfelelően átvennék az irányítást a Kongresszusban, és maguk kezdenék el fújni a passzátszelet a kormányzat számára. A prózaibb magyarázat pedig az, hogy egyszerűen csak mostanra sikerült kipofozni a stratégiákat, amely ijesztő jel a határozott amerikai védelempolitika hívei számára.

A halogatás ugyanis bizonytalanságot jelez, a bizonytalanság pedig határozatlanságot.

A hivatalos magyarázat szerint az ukrajnai orosz invázió kényszerítette finomhangolásokra a stratégákat, Oroszország így ma már az akut fenyegetés címszó alatt szerepel az amerikai védelmi szakzsargonban. Érdemes visszaemlékezni: Barack Obama első, 2010-es nemzetbiztonsági stratégiája még tartalmas partneri viszony kiépítésére törekedett az Oroszországi Föderációval. Értelemszerűen nem Biden szakított korábbi főnökével, hanem Putyin magatartása fajult el olyan mértékben, hogy ma már a demokrata fősodor is inkább héja-alapállásba helyezkedik orosz fronton. Komoly kérdés azonban, hogy ha a sorozatos Fed-kamatemelések nyomában valóban recesszióba fordulna az amerikai gazdaság, akkor az Ukrajna irányába repkedő dollármilliárdos támogatások mennyire lesznek tarthatóak hosszabb távon.

A republikánusok ugyanis Trump pazarló adócsökkentési politikája óta ellenzékben rátaláltak rég elvesztett fiskális fegyelmükre. Mivel a szavazóbázis – nem kis mértékben köszönhetően a trumpista szólamoknak – egyre inkább ellenzi az Ukrajnának nyújtandó újabb segélyeket, a párt kongresszusi vezetői nyilvánosan nem értenek egyet a folytatás kapcsán. Az Orbán Viktor gyengébb napjain delirált amerikai kihátrálás Ukrajna mögül ugyanakkor aligha valósulhat meg. A minél nagyobb képviselőházi többségben érdekelt Kevin McCarthy frakcióvezető, aki a lehető legjobban próbál rezonálni a párt bázisával, csupán odáig merészkedett, hogy a kitöltetlen csekkek korszakának vetne véget, Zelenszkijék támogatásának felfüggesztéséről egy pillanatig sem beszélt.

A kétpárti összhang azonban egy területen biztosan megvalósul: bár Trumphoz képest finomabb nyelvezettel, de Joe Biden adminisztrációja is Kínát nevezi meg első számú riválisként, az ő szóhasználatuk szerint: stratégiai vetélytársként.

Az elnök, akit elődje a 2020-as kampányban még mandzsúriai jelöltként (Beijing Biden) próbált lefesteni, a Kínával kialakuló konflikust egyszerre minősíti elkerülhetetlennek és nemkívánatosnak. Ez a kettősség végigkíséri az új nemzetbiztonsági és védelmi stratégiát. Az Obama-korszakhoz képest a demokraták egyre határozottabban nevezik nevén a globális fenyegetéseket, de mindeközben kínosan ügyelnek arra, hogy kerüljék a konfrontatív retorikát.

Ezt olvashatja még a cikkben:

Mit jelent az integrált elrettentés doktrínája?

Hogyan változott az Oroszországhoz való viszony Obama óta?

Mi szerepel a védelmi stratégiában Kínával kapcsolatban?

Miért törpül el minden külső fenyegetés a belső megosztottság lehetséges következményei mellett?

Olvasd el ezt a cikket,
csak 199 Ft!

vagy

Fizessen elő a Jelen online cikkeire, vagy jelentkezzen be
csak havi 1500 Ft!

Még több olvasnivaló a témában.

Lelátó

Tamás Ervin 

„Ezek az emberek valószínűleg még nem élveztek egyetlen futballmeccset sem, sosem azért mennek ki a stadionokba, hogy jól érezzék magukat, hanem hogy nézzék, mit lehet feljelenteni” – vélekedett a miniszter”.

Elolvasom

A mai napig őrizzük a könyvtárban a CEU szellemiségét

Tóth Bea

Ha diplomát adó képzést nem is végezhet, a magyarországi küldetését nem adta föl a CEU. Egyre többen keresik föl az intézmény magyarországi könyvtárát a kutatásaikhoz, ami nem is csoda, hiszen számos hasonló intézmény zárt be a rezsiemelések miatt.

Elolvasom
Ez is érdekelheti még

Kortársaink öröksége – gondolatkísérlet nekrológra

Lakner Zoltán

Sokan és sokféleképpen emlékeztek meg a 74 évesen elhunyt Tamás Gáspár Miklósról és a 89 éves korában elhunyt Mécs Imréről. Személyiségük, életútjuk sokszínűsége indokolja is ezt a sokféleséget. A két eltérő pályát összeköti a demokratikus rendszerváltás, meg az, hogy mindketten megélték a harmadik köztársaság összeroskadását és elpusztítását, még ha ennek kapcsán különböző következtetésekre jutottak is. Ami azonban végső soron közös bennük, az az önkény elutasítása és az emberi méltóság mindenek elé helyezése. Ez az írás szerény adalék Tamás Gáspár Miklós és Mécs Imre közéleti örökségének megfogalmazásához.

Elolvasom

Egy választás anatómiája

Szekeres Imre

Sokan sokféleképp értelmezik a jászberényi időközi választáson történteket, ahol az ellenzék tönkreverte a Fideszt. Szekeres Imre egyike volt a Közösen Jászberényért Egyesület kampánycsapatának. A Jelennek küldött cikkében leírja, mi vezetett ehhez a győzelemhez.

Elolvasom
Keresés