Közép-Ázsia: mindentől távol, nagyhatalmak szorításában

Krajczár Gyula | 2022.09.26. 12:53

Olvasási idő kb. 16 perc

Két volt szovjet közép-ázsiai ország, Kirgizisztán és Tádzsikisztán határán nemrégiben véres konfliktus robbant ki, 94 halálos áldozatot követelve. A jelek szerint háborúról nem beszélhetünk, tűzszünet lépett életbe. A konfliktus hátteréről, illetve a volt szovjet Közép-Ázsia mai helyzetéről Gyene Pállal, a Budapesti Gazdasági Egyetem docensével, Közép-Ázsia szakértővel beszélgettünk.

Szamarkandban éppen üléseztek a Sanghaji Együttműködés Szervezetének államfői, ott volt mind Tádzsikisztán, mind Kirgizisztán elnöke, és eközben kirobbant valami, amit a nyugati sajtó háborúnak mondott, de miután azóta nem jöttek nagyon vastagon hírek róla, nem tudom, hogy háborúnak nevezhetjük-e. Mi történt?

A háború talán még kicsit túlzó kifejezés, fegyveres határkonfliktusról vagy incidensről van szó, amely remélhetőleg tovább nem eszkalálódik. Korántsem precedens nélküli persze, mióta ezek az országok elnyerték a függetlenségüket nagyjából 3-4 évente fordulnak elő hasonló incidensek. Igaz, ez a mostani talán a legkomolyabb, de én azt gondolom, illetve remélem, hogy a háború léptékét talán nem éri el. Az említett Sanghaji Együttműködés Szervezetében résztvevő nagyhatalmaknak, Kínának és Oroszországnak sem érdeke ez.

Mi a baj?

A probléma gyökerei a szovjet korszakra vezethetőek vissza. A közép-ázsiai „sztánok” sok tekintetben ugyanolyan mesterséges képződmények, mint mondjuk a szubszaharai Afrika mai államai, illetve azok határai. A közép-ázsiai szovjet tagköztársaságok határait a sztálini időszakban vonták meg, akkor szervezték ezeket a területeket kvázi nemzeti tagköztársaságokba. Nagyon kevert, mozaikos jellegű a térség etnikailag, igazságosnak mondható határokat nagyon nehéz lett volna megvonni.

A térségnek aztán különösen ez a régiója, az úgynevezett Fergana-medence, ahol ma három állam, Üzbegisztán, Kirgizisztán és Tádzsikisztán találkozik, nagyon összetett, s a határmegvonások is nagyon bonyolultra és komplikáltra sikerültek. Bárki, aki rápillant a térképre, láthatja, hogy egészen elképesztő, kanyargós módon fonódnak össze a határok, amelyek még így is etnikai települési területeket, víz- és legeltető területeket vágtak ketté-hárommá. Lényegében erre mennek vissza a szóban forgó államok közötti konfliktusok. Különböző etnikumú enklávék találhatók a határrégiókban, illetve folyamatosak a vízmegosztási viták, a legeltető és földművelő közösségek közötti viták is.

Nyilván itt is érvényes az, ami az európai posztszovjet területeken, hogy a nemzetközi közösség azokat a határokat ismeri el, amelyek a belső határok voltak a Szovjetunióban. Ezt vitatja valaki? Vagy ennél azért puhábbak a konfliktusok?

Ezek a határok mind a mai napig nincsenek száz százalékig rögzítve és kijelölve, ami vég nélküli vitákra ad okot, s elviekben is van, ahol vitatják őket. Ugyanakkor komoly eredmény, hogy a volt szovjet Közép-Ázsiában, bár az etnikai és nemzeti indíttatású konfliktusoknak bőven lenne táptalaja és motivációja, de olyan nyílt államközi háborúra, mint a Kaukázusban Azerbajdzsán és Örményország között, nem is beszélve az orosz-ukrán konfliktusról, mindezidáig nem volt példa. Országokon belüli fegyveres konfliktusok voltak. A 90-es évek elején Tádzsikisztánban volt komolyabb polgárháború, majdnem szét is esett az ország. Kirgizisztánban van jelentősebb üzbég kisebbség az ország déli részén, ott voltak etnikai pogromok. De hogy két közép-ázsiai ország ténylegesen háborúzzon, azt mindezidáig sikerült elkerülni. Meglátjuk, hogy továbbra is így lesz-e.

Körülveszik a térséget nagyhatalmak, Oroszország, Kína, de Iránt is nyugodtan idesorolhatjuk. Az ő szerepük stabilizáló a térségben, vagy ők szorgosan állásokat foglalnak a konfliktusokban? Mert a Kaukázusban azt láttuk, hogy az oroszok azért az örmények pártján voltak.

A Kaukázusban nagyhatalmi érdekek is ütköznek, míg itt, különösen ennek a két országnak a viszonylatában, a konfliktus kiéleződése igazából egyik nagyhatalomnak sem érdeke. Kirgizisztán és Tádzsikisztán amellett, hogy részese a sanghaji együttműködésnek, amelyet inkább kínai ihletésű szervezetnek tartanak, bár Oroszország is benne van, az orosz vezetésű kollektív biztonsági szerződés szervezetének is egyaránt a tagja. Ettől még lehet közöttük feszültség, ahogy a NATO-n belül is van Görögország és Törökország között. De Oroszországnak, azt gondolom, különösen az ukrán konfliktusban való lekötöttsége idején, a legkevésbé sem hiányozna, hogy fegyveres konfliktus törjön ki a szövetségesei között.

Kínának, amely inkább gazdaságilag nyomul a térségben, szintén nem érdeke a fegyveres konfliktus, és ezzel nagyjából azoknak a nagyhatalmaknak, amelyek katonailag is érdekeltek a térségben, a végére is értünk. Mert az Amerikai Egyesült Államoknak Közép-Ázsia addig volt fontos, ameddig Afganisztánban jelen voltak. Törökországnak a kulturális, gazdasági befolyása jelentős, de erre a konfliktusra aligha van közvetlen hatása. Irán szerepe pedig azért korlátozott a térségben, mert ugyan a közép-ázsiai országok nem éppen mintademokráciák, de szekuláris rezsimek, amelyek között a síita teokrácia befolyása elég korlátozott. Én azt gondolom, hogy a háború igazából egyik nagyhatalomnak sem érdeke, s ami történt, bár elég súlyos és véres, de végül is egy alulról kirobbant helyi csetepaté, nemzetközi mércével mérve legalábbis.

Ha kicsit általánosabban nézzük a térséget, sokáig úgy tűnt, hogy ezek az országok nagyon stabilak, bizonyos mértékig mintha örökölték volna a Szovjetunióból a rendfenntartási eszközparkot, s Kirgizisztán volt az egyetlen, ahol változott időnként a rezsim. Aztán most láttuk, hogy ez Kazahsztánban is megtörtént. Megváltozóban van ez az eredeti, kívülről nagyon stabilnak tűnő államberendezkedési kultúra a térségben?

Ha a hosszú távú folyamatokat nézzük, nyilván rögzítenünk kell a globális média begyűrűző hatását. Látjuk továbbá, hogy az orosz nyelv visszaszorul, és azért angol nyelvű médiumok is elérhetőek. S természetesen történik egyfajta generációváltás is. A függetlenség elnyerését követő első politikusi, elnöki generáció mára gyakorlatilag lecserélődött. Ugyanakkor ezek a rezsimek még viszonylag mindig stabilak. Ha Türkmenisztánra és Üzbegisztánra gondolunk, ott abszolút felülről menedzselt elnökváltás játszódott le Türkmenbasi, illetve Karimov halála után 2005-ben, illetve 2016-ban. A kazah rezsim a zavargások után azért viszonylag gyorsan rendezte a sorait, és most úgy tűnik, hogy Nazarbajev utódja, Kaszim-Zsomart Tokajev sikerrel konszolidálta a hatalmát.

Ami Kirgizisztánt és Tádzsikisztánt illeti, ott az a különbség, hogy ezeknek az országoknak gazdaságilag lényegesen rosszabbul áll a szénájuk, mint az előbb említett háromnak, amelyek energiahordozókban, vagy legalább vízben gazdag országok. Kirgizisztán és Tádzsikisztán volt a Szovjetunió két legszegényebb tagköztársasága, s ez végső soron összefügghet azzal, hogy politikailag ezek bizonyultak kevésbé stabilnak. Noha Tádzsikisztánban a jelenleg regnáló elnök, Emomali Rahmon a legrégebb óta hivatalban lévő közép-ázsiai vezető, 1993-ban tsz-elnökből avanzsált államfővé, de a 90-es évek végéig nagyon gyenge lábakon állt a központi államhatalom. S ahogy ön is említette, Kirgizisztán volt az az ország, ahol három alkalommal is lejátszódott erőszakos rezsimváltás, amelyeket ízlése szerint ki-ki nevezhet akár forradalomnak is, 2005-ben, 2010-ben és 2020-ban is megbuktatták az akkori államfőket, s a jelenlegi elnök is a legutóbbi forradalmi zavargás során hatalomra jutott politikus. Szadir Zsaparov egyébként meglehetősen populista, nacionalista figura, bár ez a fajta retorika Közép-Ázsiában általános, a rendszerek sajátja.

Számomra nagyon érdekes, hogy ez a térség némileg belóg Kínába is, ott ez az ujgurok által lakott, meglehetősen problémás terület, ahol az ujgur identitás elsősorban is vallási köntösben jelentkezik. Ugyanakkor azt látjuk, ahogy említette is, hogy ezekben az országokban a problémák között a vallásnak nincsen igazán szerepe. Mégis, hogyan áll az iszlám ebben a világban?

Kedves Olvasónk, ennek az érdekes cikknek még nincs vége!

Ha továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor hozzájárul a Jelen szerkesztőségének fennmaradásához. Az előfizetésért cserébe színvonalas elemzéseket, interjúkat, riportokat és publicisztikákat kínálunk.

Olvasd el ezt a cikket,
csak 199 Ft!

vagy

Fizessen elő a Jelen online cikkeire, vagy jelentkezzen be
csak havi 1500 Ft!

Még több olvasnivaló a témában.

Lelátó

Tamás Ervin 

„Ezek az emberek valószínűleg még nem élveztek egyetlen futballmeccset sem, sosem azért mennek ki a stadionokba, hogy jól érezzék magukat, hanem hogy nézzék, mit lehet feljelenteni” – vélekedett a miniszter”.

Elolvasom

A mai napig őrizzük a könyvtárban a CEU szellemiségét

Tóth Bea

Ha diplomát adó képzést nem is végezhet, a magyarországi küldetését nem adta föl a CEU. Egyre többen keresik föl az intézmény magyarországi könyvtárát a kutatásaikhoz, ami nem is csoda, hiszen számos hasonló intézmény zárt be a rezsiemelések miatt.

Elolvasom
Ez is érdekelheti még

Kortársaink öröksége – gondolatkísérlet nekrológra

Lakner Zoltán

Sokan és sokféleképpen emlékeztek meg a 74 évesen elhunyt Tamás Gáspár Miklósról és a 89 éves korában elhunyt Mécs Imréről. Személyiségük, életútjuk sokszínűsége indokolja is ezt a sokféleséget. A két eltérő pályát összeköti a demokratikus rendszerváltás, meg az, hogy mindketten megélték a harmadik köztársaság összeroskadását és elpusztítását, még ha ennek kapcsán különböző következtetésekre jutottak is. Ami azonban végső soron közös bennük, az az önkény elutasítása és az emberi méltóság mindenek elé helyezése. Ez az írás szerény adalék Tamás Gáspár Miklós és Mécs Imre közéleti örökségének megfogalmazásához.

Elolvasom

Egy választás anatómiája

Szekeres Imre

Sokan sokféleképp értelmezik a jászberényi időközi választáson történteket, ahol az ellenzék tönkreverte a Fideszt. Szekeres Imre egyike volt a Közösen Jászberényért Egyesület kampánycsapatának. A Jelennek küldött cikkében leírja, mi vezetett ehhez a győzelemhez.

Elolvasom
Keresés