Fóti Tamás Osztrák kormányátalakítás: leáldozott a türkiznek?

Turbulens napokat ért meg Ausztria a múlt héten. Előbb a volt kancellár, Sebastian Kurz mondott le minden tisztségéről – utóbb pártelnök és parlamenti frakcióvezető volt –, majd nyomban ezt követően a kancellár utódja, Alexander Schallenberg is bejelentette, hogy visszatér korábbi, külügyminiszteri posztjához, továbbá távozott Kurz hűséges szövetségese, Gernot Blümel pénzügyminiszter is.

Sebastian Kurz fia születésével indokolta, miért szakít a politikával. Aki azonban követte az elmúlt néhány hónap eseményeit, pontosan tudja, hogy az ország legfiatalabb kancellárja aligha családi okokból emelte a kalapját. Eljött az a pillanat, amikor az ellene folyó ügyészségi vizsgálat már nem csak számára jelentett terhet, de az Osztrák Néppártra is sötét árnyékot vetett. A kancellárságtól megvált Kurz pártelnökként és frakcióvezetőként sem tudott úgy funkcionálni, mintha mi sem történt volna, mintha nem vált volna az ország közvéleménye számára bukott politikussá, akinek a feje felett állandósul vád alá helyezésének fenyegetése.

Más kérdés, hogy politikusok (ellenzéki és kormánypártiak egyaránt), továbbá kommentátorok, politológusok egy dologban azonos véleményen vannak. Kurz saját magának köszönheti bukását, máshogy fogalmazva, önmagát buktatta meg. Lemondó nyilatkozatában arról panaszkodott, hogy valóságos hajtóvadászat indult ellene – ennél konkrétabban nem beszélt, de a sorok között olvasva nem nehéz kitalálni, kire utalhatott: az államügyészségre és a médiára. Vagyis a független hatalmi ágra és az azt kiegészítő „negyedikre”, amelyek nélkül nincs igazi demokrácia. Annyit azért megjegyzett: „Nem szeretném azt állítani, hogy soha nem követtem el hibát. … Nem vagyok sem szent, sem bűnöző. Ember vagyok.”

2017-ben azzal kampányolt, hogy Ausztriának új politikai stílusra van szüksége, tisztító viharra, amely helyet teremt a 21. század megkövetelte reformoknak. A választók elhitték, bizalmat szavaztak neki.

Saját pártjában az ÖVP nagy öregjei már nem voltak ennyire egységesek, de az elán, amellyel Kurz nekivágott a választásoknak, és amely pillanatok alatt szédületes népszerűséget hozott neki személyesen, de a pártnak is, elhallgattatta a tartományi vezetőket, egykori minisztereket. Drukkolni persze nem drukkoltak Kurznak, de nyíltan nem akartak szembeszállni vele és a neve fémjelezte változással, amit röviden türkiz­nek neveztek, vagyis a párt fekete színének nem hivatalos átfestésével. A párt elfogadta feltételeit, hogy elnökként ő dönt a választási jelöltekről, szabad kezet kap a koalíciós partner kiválasztásában és a kulcsfontosságú tisztségek betöltőiről.

A puccs

Az csak évekkel később derült ki – történetesen államügyészi nyomozás kellett hozzá –, hogy Kurz és köre valóságos puccsot készített elő. A felgöngyölített események 2016-ra vezetnek vissza, amikor Kurz még csak külügyminiszter volt – 27 évesen lett Európa legfiatalabb minisztere, de többre, a kancellári székre pályázott. Ehhez persze szüksége volt a pártelnöki tisztség megkaparintására, amiben segítségére volt a botrányokban elhíresült egykori pénzügyminisztériumi főtitkár, Thomas Schmid, akinek befolyása vetekedett főnöke, azaz a miniszter hatalmával. A köztük lefolytatott, nyilvánosságra került chatek sajátos politikai kultúráról árulkodtak – illetve pontosabb kulturálatlanságot írni. Legfőbb riválisát, aki akkor épp alkancellár és ÖVP-elnök volt, ­Reinhold Mitterlehnert rövid úton seggfejnek titulálta. Ez volt hát az új stílus? Ausztria megújításának, a visszahúzónak tartott régi gárda leváltásának receptje?

A chatek hangvételének semmi köze nem volt a nagyszabású ígéretekhez, a nemes célhoz, Ausztria, a közérdek szolgálatához.

Ám a világ (az osztrákok) azt akarták, hogy csapják be őket, elhitték, hogy Kurz a jövő embere, aki leszámol a sok évtized kamarilla-politikájával, nincs többé szó titkos, belső füstös szobákban leosztott pozíciókról, transzparens ország transzparens kormányáé a jövő. Ma már tudjuk, mindez díszlet, valójában egy szűk kör szisztematikusan megtervezett hatalomátvétele, amelynek része a közvélemény-kutatói adatok manipulálása, az együttműködő sajtó közpénzből történt lefizetése, a fontos és jól jövedelmező posztok odaígérése: így biztosították az új elit lojalitását.

Elsőként Mitterlehnert kellett eltávolítani az útból. Az ördögi terv a következő volt. A Néppárt és a szociáldemokrata SPÖ viszonylag sikeres koalíciójáról – amelynek különben Kurz is tagja volt – a kudarc, a sikertelenség képét kellett sugallni, ami taccsra tette a pártelnököt is. A néppárti politikusok elhitték ­Kurznak, hogy a jövő embere, és támogatták törekvésében, hogy mondják fel a koalíciót és tartsanak előrehozott választásokat. Kurzot pártelnökké választották és elfogadtatta a tagsággal, hogy érdemes új koalíciós partner után nézni, amely az akkori népszerűségi lista második helyén álló Szabadságpárt lett.

A szélsőjobb FPÖ boldogan készült a frigyre, úgy gondolva, ­Wolfgang Schüssel és Jörg Haider emlékezetes 2000-es közös kormányzása után elérkezett az idő, hogy bizonyítsa, ismét kormányképes. Ausztria nem hördült fel. Nem elevenítette fel azokat az éveket, amikor Európa páriája volt Ausztria, az uniós tagállamok bojkottal sújtották a Schüssel-kormányt, mert szalonképtelennek tartották a házasságot. És most Európa sem jelzett disszonanciát, csupán azt kommunikálta, hogy a kormányt majd tettei alapján ítélik meg.

Bécs és Budapest

Az első kérdés a migrációs politika volt. Ausztria azt hangoztatta, hogy 2015-ben aránytalanul vette ki részét a menekültválságból, csaknem 100 ezer ember maradt az országban. Ezért kezdeményezte, támogatta a bevándorlás szigorúbb szabályozását, mindenek­előtt a külső határok sokkal hatékonyabb védelmét. Ebben kétségtelenül sikert könyvelhetett el, Európa a bevándorlás kérdésében jobbra fordult.

Tulajdonképpen ez volt az egyetlen kérdés, amelyben a magyar kormánnyal egyetértett, amiből Orbán azt a téves következtetést szűrte le, hogy a két ország kéz a kézben erősíti egymást Brüsszellel szemben.

Hamar kiderült, hogy a magyar miniszterelnök ezt alaposan benézte. Tudomásul kellett vennie, hogy annak a politikusnak, akivel nem szívesen mutatkozik egy társaságban Európa legtöbb vezetője, lényegesen romlik az érdekérvényesítő képessége. Nem tudta megakadályozni azt a bécsi döntést, hogy az Ausztriában dolgozó uniós állampolgárok, akiknek gyerekei otthon maradtak, ugyanannyi családi pótlékot kapjanak, mint amennyire hazájukban lenne jogosultságuk. A másik fekete leves a CEU sorsa lett. Bécs tárt kapukkal fogadta a Magyarországról kiebrudalt egyetemet. Ebben Budapest hasztalan számított a „Soros-egyetemet” hasonlóképpen ellenszenvvel szemlélő FPÖ-re, a kisebbik koalíciós társ nem tudta megakadályozni az ÖVP kiállását a CEU mellett.

Hogyan tovább?

Az elmúlt hétvége gyors személycseréi felkeltik a gyanút, hogy Kurz visszavonulása talán nem érte teljesen felkészületlenül az ÖVP vezetését. Bár a Zöldek számos képviselője a sajtóból értesült róla, alkancellárjuknak, Werner Koglernek természetesen tudnia kellett a küszöbönálló változásokról. Így például arról, hogy az eddigi belügyminiszter, Karl Nehammer jelentkezik be kancellárnak, akit meg is erősített a hétvégén az ÖVP vezetősége. Az elnöki tisztség átvétele sem kérdés, bár arról majd a pártkonferenciának kell döntenie.

Általános vélemény szerint Nehammer jó döntés, bírja a párt bizalmát, belügyminiszterként is jól teljesített – személyes sikerének tekintik a bevándorlás-politika európai módosulását, és a pandémia elleni intézkedései szintén pozitív visszhangot kaptak: ha valaki, ő stabilitást hozhat. Blümel lemondása is várható volt, hiszen ellene szintén folyik a korrupciós államügyészség vizsgálata, bár természetesen őt is megilleti az ártatlanság vélelme. Befellegzett-e a türkiznek?

Azt Kurz kritikusai is elismerik, hogy ígéretei – még ha betartásuk zömével adós is maradt – valóságos problémákra kínáltak megoldást. A munkahelyek megmentése, a vállalatok Ausztriában tartása, a rugalmas munkaidő (az eufémizmus a dolgozók számára zordabb körülményeket teremtett), az adópolitika: azok a területek, ahol a kormány sikerrel járt el. Nem nyúlt viszont hozzá az egészségügyhöz, a nyugdíjreform is várat magára, ami Ausztriában szintén időzített bomba. Az ellenzék természetesen előrehozott választást követel. Pamela Rendi-Wagner, a szociáldemokraták elnöke a Covid lecsengése után írná ki, a liberális Neos vezetője, Beate Meinl-Reisinger annyit mondott: készen állok rá.

Sebastian Kurz tündöklése és bukása

Kurz 31 évesen lett kancellár, csodagyereknek tekintették, aki szédületes politikai karriert futott be. Nem is próbálta ki magát más területen, még jogi tanulmányait is alárendelte a politikának, diplomája a mai napig nincs. Módszeresen építette fel magát, államtitkár lett 25 évesen, majd hamar kiderült, hogy nem éri be következő állomásával, a külügyminiszteri tárcával, többre törekedett. Ez lett a veszte. Machiavelli írja A fejedelemben, ha meg akarod ragadni a hatalmat, gondoskodj arról, hogy ennek érdekében olyan eszközökhöz nyúlj, amelyekhez később nem kell visszatérned. A reneszánsz idején ennek az erőszak felelt meg, a 21. században a manipuláció, az ügyeskedés, az ellenfelek megosztása, és mindenekfelett a jól jövedelmező gazdasági és politikai posztok megfelelő kézbe juttatása. A recept tökéletesen bevált – egy időre. Az Ibiza-videó felbukkanása jelezte, hogy ahol túl sok a fény, ott árnyék is van. Abból a válságból Kurz jól jött ki, sikerült elhitetnie a közvéleménnyel, hogy a Néppárt érintetlen, semmi köze ahhoz, hogy koalíciós társa, az FPÖ elnöke milyen ígéretekkel halmozza el a jól felépített provokáció főszereplőjét, az orosz oligarcha állítólagos unokahúgát. Felmondta a koalíciót, ám utólag nézve az sem sikerült hibátlanra: csak akkor lépett, amikor a párt nem volt hajlandó a belügyminiszter – a mai pártelnök – Herbert Kickl menesztésére. Mindenesetre új választás jött, amelyet Kurz simán megnyert, még növelte is pártja mandátumainak számát. Jött az új szövetség a Zöldekkel. Ez végzetessé vált számára, ugyanis úgy tűnt, megfogadta Machiavelli tanácsát és nem terjeszkedett túl hatalmán. Csakhogy az igazságügyi tárca Alma Zadić zöld politikus kezébe került, felbátorítva az államügyészséget. Ami korábban az Ibiza mellékszálának tűnt, abból komoly nyomozásra okot adó ügy került ki, lerántva a leplet Kurz „előéletéről”. A vádemelés elérhető közelségbe került, a kancellár pozíciója tarthatatlanná vált, és ártatlanságát hangoztatva két hónapja lemondott. Ám nem távozott a hatalomból, gondoskodott arról, hogy utódja bizalmasa, a külügyminiszter Alexander Schallenberg legyen, ő pedig pártelnökként és parlamenti frakcióvezetőként hozta a hátországot. Két hónap után most azonban bedobta a törülközőt, kiderült, hogy a párt „öregjei” elérkezettnek látják az időt a leszámolásra, megszületett verdiktjük: Kurznak mennie kell. Ő pedig kihasználta az alkalmat és nem külső nyomásra, hanem látszólag önként távozik a hatalomból.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.