Turbulens napokat ért meg Ausztria a múlt héten. Előbb a volt kancellár, Sebastian Kurz mondott le minden tisztségéről – utóbb pártelnök és parlamenti frakcióvezető volt –, majd nyomban ezt követően a kancellár utódja, Alexander Schallenberg is bejelentette, hogy visszatér korábbi, külügyminiszteri posztjához, továbbá távozott Kurz hűséges szövetségese, Gernot Blümel pénzügyminiszter is.

Sebastian Kurz fia születésével indokolta, miért szakít a politikával. Aki azonban követte az elmúlt néhány hónap eseményeit, pontosan tudja, hogy az ország legfiatalabb kancellárja aligha családi okokból emelte a kalapját. Eljött az a pillanat, amikor az ellene folyó ügyészségi vizsgálat már nem csak számára jelentett terhet, de az Osztrák Néppártra is sötét árnyékot vetett. A kancellárságtól megvált Kurz pártelnökként és frakcióvezetőként sem tudott úgy funkcionálni, mintha mi sem történt volna, mintha nem vált volna az ország közvéleménye számára bukott politikussá, akinek a feje felett állandósul vád alá helyezésének fenyegetése.

Más kérdés, hogy politikusok (ellenzéki és kormánypártiak egyaránt), továbbá kommentátorok, politológusok egy dologban azonos véleményen vannak. Kurz saját magának köszönheti bukását, máshogy fogalmazva, önmagát buktatta meg. Lemondó nyilatkozatában arról panaszkodott, hogy valóságos hajtóvadászat indult ellene – ennél konkrétabban nem beszélt, de a sorok között olvasva nem nehéz kitalálni, kire utalhatott: az államügyészségre és a médiára. Vagyis a független hatalmi ágra és az azt kiegészítő „negyedikre”, amelyek nélkül nincs igazi demokrácia. Annyit azért megjegyzett: „Nem szeretném azt állítani, hogy soha nem követtem el hibát. … Nem vagyok sem szent, sem bűnöző. Ember vagyok.”

Saját pártjában az ÖVP nagy öregjei már nem voltak ennyire egységesek, de az elán, amellyel Kurz nekivágott a választásoknak, és amely pillanatok alatt szédületes népszerűséget hozott neki személyesen, de a pártnak is, elhallgattatta a tartományi vezetőket, egykori minisztereket. Drukkolni persze nem drukkoltak Kurznak, de nyíltan nem akartak szembeszállni vele és a neve fémjelezte változással, amit röviden türkiz­nek neveztek, vagyis a párt fekete színének nem hivatalos átfestésével. A párt elfogadta feltételeit, hogy elnökként ő dönt a választási jelöltekről, szabad kezet kap a koalíciós partner kiválasztásában és a kulcsfontosságú tisztségek betöltőiről.