Bár az utódok mostanában nem sokat emlegetik, Jiang Zemin rendkívül jelentős szereplője a modernkori kínai történelemnek. 1989-ben került hatalomra, a Tiananmen tér nevével fémjelzett demokratikus mozgalom drasztikus elfojtása után, s 2002-től fokozatosan vonult ki onnan. Az 1989-es és a 2002-es Kína pedig már két külön világ volt.

Jiang Sanghaj környékén született és nőtt fel, a családja Anhui tartományból származik. Amikor nagybátyja a japánok ellen vívott háborúban meghalt, szülei hozzájárultak, hogy az özvegy adoptálja. Bár ifjú kora óta hithű kommunista volt, a gyermekkori polgári környezetben való nevelkedés erős nyomokat hagyott rajta. Beszélt angolul és németül, államfőként később nyilvánosan is, s oroszul is megtanult. Erős zenei képzést kapott, ünnepi és diplomáciai eseményeken időnként énekelt is, ami főképp a nyugati zenén csiszolódott füleknek nem lehetett kis megpróbáltatás. Már hatalma csúcsán terjedt róla egy fotó, amelyen fürdőnadrágban háton lebegett a vízen, nagyon vicces volt. Egyéniségének kínai politikai közegben szokatlan színfoltjai tűntek fel.

Elektromérnökként végzett az egyetemen, s különböző autógyárakban dolgozott, köztük a Sztálinról elnevezett későbbi Zil vállalat Lihacsov gyárában Moszkvában is egy ideig. A changchuni autógyárban váltott politikai munkára, hogy aztán klasszikusnak mondható, lépésről lépésre történő kínai politikai karrierbe kezdjen, mint annyian mások, csak ő a legfelső fokra is felért. 1983-ban jutott az országos szintre, tagja lett a párt Központi Bizottságának, s egyben elektronikai ipari miniszter lett. 1985-ben már Sanghaj polgármestere, majd párttitkára lett.

Sanghaj kritikus fontosságú város Kínában, vezetője általában tagja a Politikai Bizottságnak. A város elképesztő ipari és gazdasági kapacitása félelmetes lobby erővel rendelkezik a központi politikában, nem véletlen, hogy amikor az elemzők klikkeket, frakciókat, csoportosulásokat keresnek a pártban, a „sanghaji csoport” mindig az elsők között kerül elő. Sokszor vezet innen az út a legfelső posztokra, de vezetett már börtönbe is. 1989-ben az elhúzódó demokratikus mozgalom mögött éles harc zajlott a pártvezetésben, ahol a végső döntéshozatal néhány úgynevezett „pártöreg” kezében volt. A mozgalmat elfojtották, az azt leginkább támogató pártfőtitkárt, Zhao Ziyangot leváltották, az öregek azonban azt nem szerették volna, ha másik irányzat totális győzelmet arat. Így esett, hogy a szélesebb belső és nemzetközi közvélemény számára neutrálisabbnak tűnő sanghaji párttitkárt húzták elő a kalapból, míg a kemény vonal győzedelmes vezetője, Li Peng miniszterelnök, Zhou Enlai (Csou En-lai) nevelt fia, a nyugati sajtótól kapott becenevén a „pekingi mészáros” maradt a kormányfői poszton, amely a pekingi hierarchiában a második pozíciónak felel meg.

Az örökölt helyzet borzasztó volt. Egy évtizednyi különböző reformkísérletek után egyáltalán nem volt olyan politikai irány, amely mögött akár csak viszonylagos konszenzus lett volna. A miniszterelnök Li nemcsak mészáros volt, de határozottan ellenezte a gazdaságot liberalizáló reformtörekvéseket is. (Egyébként nagy képességű ember volt, akinek nagy tekintélye is volt korábban, mint energetikai és vízgazdálkodási vezetőnek.) Kína nemzetközi megítélése elképzelhetetlenül rossz volt, bár utóbb az akkori amerikai elnök, George Bush és mások emlékirataiból kiderült, hogy a színfalak mögött fennmaradtak a nemzetközi kontaktusok.

A kínai és a nyugati legendárium szerint is az ország történetében a nagy fordulatot Deng Xiaoping (Teng Hsziao-ping) 1992-es déli utazása jelentette. Ahogy ezt ma előadják, nyugaton is, az nem sokban különbözik attól, amikor a kínai mitológia nagy alakja, Sun Wukong, a Majomkirály megette a csodabarackokat az Égben, vagy amikor a Chang’e a Holdra ment. Deng, aki akkor már nyugdíjas volt, jelentsen ez bármit is, a déli Guangdong tartományba látogatott, a legnyitottabb reformkísérletek tartományába, mondott egy-két beszédet, beszélgetett az ottani vezetőkkel, amit lejegyeztek, s aztán ezek a szövegek elkezdtek megjelenni egyes újságokban. Ezra Vogel grandiózus Deng-monográfiájában azt írja, hogy Deng szándéka volt a publikálás, de eleinte az újságok nem akarták lehozni a beszédeket. Végül ezek a publikációk, amelyek azonnal hatalmas népszerűségre tettek szert, kényszerítették rá vezetést a „reform és nyitás” politikájának meghirdetésére. Annyi mindenesetre biztos, hogy 1992 őszén, vagyis abban az évben, amelynek januárjában és februárjában Deng délen turnézott, pártkongresszust tartottak. Az elsőt, amelyet Jiang készített elő, s amelyet lényegében saját magának készített elő. Ez a kongresszus hirdette meg azt a politikát, amely a 90-es évek nagy átalakulását hozta, amely rendszer-szinten építette fel azt a Kínát, amelyet ma ismerünk. Majd később, 1997-ben, Li Penget is sikerül áttolni parlamenti elnöknek, s behozni miniszterelnöknek a nagy gazdaság-liberalizáló reformert, korábbi sanghaji polgármestert, Zhu Rongjit.

Még később megalkotta a „három képviselet” elméletét, mintegy szellemi hagyatékul, amit ugyan szerintem senki nem értett, én biztosan nem, de az végül kisült belőle, s ez igen jelentős változás, hogy a munkások, parasztok és értelmiségiek után beengedte a pártba a vállalkozókat is, s ha cinikus akarnék lenni, azt mondhatnám, hogy ezzel jelentősen csorbította a szervezet kommunista jellegét.

Én a Jiang Zemin-éra legeslegvégén, nagyrészt már a Hu Jintao időszakban dolgoztam Pekingben, s nagyon csodálkozom, amikor mostanában állandóan azt olvasom, hogy Xi Jinping kezében akkora hatalom van, amekkora legfeljebb Maónak volt a kommunista vezetők közül. Most hagynám Maót, mert az messzire vezetne, de őszintén, nem tudok elképzelni nagyobb hatalmat, mint amekkora Jiang kezében volt. Ezeknek a vezetőknek akkora az erejük, amekkora a konszenzus mögöttük. Jiang megfellebbezhetetlen vezető volt. Amikor például a Falun Gong mozgalmat szétverte, kínai területen brutálisan megsemmisítette, akkor lehetett érezni ezt a határtalanságot. Amikor pedig Li Penget csak taszigálni tudta, félreállítani nem, akkor meg a határait lehetett érezni. (S ez Xinél sincs másképpen. Ő is meg tud tenni bármit, amiben konszenzus van mögötte, de ha valaki azt hiszi, hogy a leendő miniszterelnök, Li Qiang, akit egyébként az ő emberének tartanak, a kifutófiúja lesz, az nagyon téved.)

Jiang uralmának a vége felé volt egyfajta liberalizáló izgalom a kínai nagyvárosi közvéleményben. Ez addig jutott, hogy már sokan Jiang-t tartották a haladás kerékkötőjének. (Zhu Rongji nagyon népszerű volt, volt beceneve, „Zhu shushu”-nak, „Zhu bácsinak” nevezték.) Hu Jintaótól, akit ránézésre is fiatalabbnak, vagyis talán nyitottabb szelleműnek tartottak, többet vártak a reformok terén. Vele aztán egy másik történet kezdődött.