Fóti Tamás Nagypályás játékosok

Külpolitika az Európai Parlamentben

Ha van olyan területe az Európai Uniónak, ahol a tagállami érdekek gyakorta látványosan széthúznak, akkor a külpolitika biztosan az első helyre kerül. 27 tagállam esetében nagyon nehéz közös nevezőre jutni, legyen szó akár a csatlakozási tárgyalások megkezdéséről, vagy az emberi jogok megsértéséről egy EU-n kívüli országban. Nem nehéz beazonosítani olyan problémát, amelyet esetleg csak egy tagállam visel a szívén, de ez elég ahhoz, hogy blokkolja akárcsak például egy közös állásfoglalás elfogadását.

Néhány példa az elmúlt évekből: ­Macedóniának kétszer is kijutott az áldozati szerep. Előbb Athén blokkolta az ország felvételét a NATO-ba, mert attól félt, hogy Szkopje területi követelésekkel léphet fel a Görögországban élő makedón kisebbség védelme ürügyén. Ezt megoldották az ország Észak-macedón Köztársaságra keresztelésével. Most viszont Bulgária nem hajlandó zöld utat adni a csatlakozási tárgyalások megkezdésének Macedóniával, mert nem látja biztosítottnak az ott élő bolgár etnikum kisebbségi jogainak érvényesülését. Ciprus évtizedeken át szintén akadályozta a csatlakozási tárgyalásokat Törökországgal, majd enyhített ugyan pozícióján, de a tagság feltételéül szabta, hogy Ankara egyezzen bele a szigetország egyesítésébe. (Más kérdés, hogy időközben Recep Tayyip Erdoğan államfő autokrata vonásaival Törökország önmagát diszkvalifikálta.) Magyarország nem adta áldását a Kínát hongkongi politikája miatt elmarasztaló nyilatkozatra. Nem véletlen, hogy az EU küszöbönálló reformja korlátozni kívánja a tagországok vétójogát, a jövőben minősített többséggel döntenének a külpolitika területén is.

Az Európai Parlament ezekben a kérdésekben szinte az EU lelkiismeretének szerepét tölti be. A képviselőknek nem föltétlenül kell kormányuk érdekeit szem előtt tartaniuk, és azok, akik vitatott ügyekben túlzottan tekintettel vannak saját országuk álláspontjára, könnyen megkerülhetővé válhatnak, hiszen a parlamentben értelemszerűen nincs vétójog.

Számos alkalommal indítanak tényfeltáró küldöttséget a problematikus országokba, amelynek következménye lehet, hogy a Ház elítélő nyilatkozatot fogad el. Ma már az EP a külpolitikában is megkerülhetetlen, sok esetben egyenrangú partnere a Tanácsnak. Különösen megnő a jelentősége azokban az esetekben, amelyek konfliktusokkal járhatnak. Ilyen például a Közel-Kelet, a korántsem problémamentes EU-Izrael viszony. Fontos szerepet tölt be a civil társadalommal ápolt kapcsolatokban, és amikor felkarolja a „palesztin ügyet”, sokan Izrael-ellenességgel vádolják, holott az EP elsősorban a palesztinok életkörülményeinek javításáért küzd egyszerűen azzal, hogy napirenden tartja a többi közt a Gázai-övezetben élők kiszolgáltatottságát. A kisebbségek helyzete amúgy is az EU kényes témái közé tartozik. Miközben azonban a Tanácsban a tagállamok arra vannak utalva, hogy vegyék tekintetbe egymás sajátos nemzeti érdekeit, ez az EP-ben más dimenziót kap. Például Spanyolország nem ismeri el Koszovó függetlenségét, mert félszemmel saját katalán kisebbségére tekint, amelynek elszakadási törekvése pár éve komoly belpolitikai válságot idézett elő. Egyébként Katalónia egykori miniszterelnöke, Carles Puigdemont Belgiumtól kért és kapott politikai menedéket, majd a legutóbbi 2018-as EP-választáson távollétében képviselőnek választották. Ez mit sem változtat a tényen, hogy Madrid zendülés vádja miatt nemzetközi körözést adott ki ellene.

Szaharov-díj

Oroszország is megosztja a tagállamokat: érezhető néhány ország puhulása, bár, ha kényszeredetten is, de megszavazzák félévente a Moszkvát sújtó szankciókat a Krím-félsziget 2014-ben történt megszállása, majd annektálása miatt. Bizonyos tagországok közelebbi viszonyt ápolnak-ápolnának Moszkvával, többek közt energiaigényük biztosítására, mások számára Putyin elnök nem több egy hataloméhes diktátornál.

Az EP képviselőinek többsége azonban megteszi, hogy nyílt konfliktust vállal emberi jogi ügyekben a Kremllel, ilyen volt legutóbb a börtönbüntetését töltő Alekszej Navalnij kitüntetése a Szaharov-díjjal. És mivel a díjat egyébként is emberi jogi aktivisták, alkalmanként szervezetek kapják, el lehet képzelni, hogy a gyakran belső disszidensként élők hazája nincs elragadtatva a kitüntetés nyomában járó hírveréstől. Márpedig 1988 óta, amikor az EP megalapította az évről évre odaítélt díjat, számos diktatúra, autoriter vezetésű ország került a kétes rivaldafénybe ellenzéki politikusok, emberi jogi aktivisták kitüntetése miatt. Néhány díjazott: a Belarusz Újságírók Szövetsége, a kubai Oswaldo Payá Sardiñas, aki a Keresztény Felszabadítási Mozgalmat alapította meg és küzdött Castro egypártrendszere ellen, a pakisztáni Malála Júszafzaj, aki a lányok tanulásáért indított küzdelmet és túlélte a tálibok merényletét, Wei Jingsheng kínai ellenzéki aktivista, aki évtizedeket töltött börtönben.

 Az EP növekvő befolyására egyébként is jó példa az EU-Kína viszony. Tavasszal a francia szocialista Raphaël Glucksmann saját bőrén tapasztalta meg, mennyire nem tűri a kínai kormányzat az őt ért sérelmet. Glucksmann elnökli az EP frissen létrehozott különbizottságát, amely a külföldről történő politikai beavatkozásokat és félretájékoztatásokat vizsgálja. Ő egyébként az egykori grúz elnök, Mihail Szaakasvili politikai tanácsadója volt. Peking haragját azzal vívta ki, hogy fellépett az ujgur kisebbséget ért atrocitások, különösen az úgynevezett átnevelő táborokban uralkodó szörnyű állapotok miatt. Más uniós tisztviselőkkel együtt Peking fekete listára tette, amit az EP egyáltalán nem nézett jó szemmel. Kapóra jött, hogy a hat év után nehezen megszületett átfogó beruházási megállapodás (CAI) csak akkor lép hatályba, ha az EP ratifikálja.

A parlament elsöprő többséggel szavazta meg, hogy addig nem foglalkozik az egyezménnyel, amíg Kína szankcionálja az európai tisztviselőket, politikusokat.

Tette ezt annak ellenére, hogy mára Kína legfontosabb kereskedelmi partnere az EU, megelőzve az Egyesült Államokat. Tehát, míg a tagállamok bilaterális kapcsolataiban megesik, hogy szemet hunynak az emberi jogok megsértése fölött - nyilvánvalóan azért, hogy ne veszélyeztessék gazdasági érdekeiket –, az EP egyértelmű üzenetet küldött Pekingnek. Glucksman így nyilatkozott: „A kínai rezsim az emberiesség ellen követ el bűncselekményt. Az EU-s szankciók az ujgurokat ért rendszeres atrocitásokra születtek, és mindazokat sújtják, akiknek ehhez közük van. A kínai válasz a demokratikus intézményeink elleni közvetlen támadás. Peking megpróbálja a mi döntéshozatali folyamatunkban a saját szabályait érvényesíteni. Mindaddig, amíg az EU intézményeit és választott képviselőiket szankciókkal illetik, visszautasítjuk a CAI egyezmény megvitatását.” Hasonló értelemben kommentálta a történteket ­Inmaculada Rodríguez-Piñero, spanyol szocialista képviselő, aki az EP-ben a CAI felelőse: „Kína az EP-n bosszulja meg az uniós szankciót, amit az emberi jogok megsértése váltott ki. Szolidárisak vagyunk a feketelistára került kollégáinkkal, továbbá a demokratikus intézmények tisztelete is indokolja, hogy megerősítsük felszólításunkat, hogy addig nem foglalkozunk a CAI-jal, amíg a képviselők elleni szankciók érvényben vannak. Kína az európai demokrácia szívét vette célba – nem fogunk hallgatni. Nem lehet bennünket megfélemlíteni.”

Glucksmann azóta is fekete bárány, aki nem is maradt adós a csattanós válasszal: múlt héten Tajvanon járt az EP külügyi bizottságának delegációja, hogy a helyszínen tanulmányozza a szomszéd jelentette fenyegetést. Pekingben persze nem örültek a látogatásnak és retorziót is belengettek. Kína ugyanis az egy-Kína elvet vallja, amit egyébként az EP és a tagországok is osztanak, de nem látják be, hogy biztonsági fenyegetést jelentene a szuverén Tajvan. A kérdés kényességét aláhúzza, hogy a napokban jár Brüsszelben a tajvani külügyminiszter, akinek csak az EP és a belga parlament képviselőivel sikerült találkoznia, ám látványosan nem álltak vele szóba sem a Tanács, sem a Bizottság vezetői.

„Azt hiszem, a világ még mindig nem értette meg, mennyire nehéz és bátor dolog demokráciát építeni egy autoriter állam fenyegetésében” – mondta Glucksmann a tajvani elnöknek, Tsai I­ng-wennek­, amikor fogadta a delegációt.

Az Economist demokrácia-indexén Tajvan különben a 11. helyen szerepel, jobb minősítést kapott, mint Franciaország, Németország vagy Nagy-Britannia. A mostani úton a küldöttség elsősorban Kína azon képességéről tárgyalt, miként tudja kívülről befolyásolni a demokratikus választásokat, milyen arzenált mozgósít, például fake-news kampánnyal.

Az EP a múlt hónapban fogadta el az első EU-Tajvan jelentést, amelynek fő szerzője, Charlie Weymers így nyilatkozott: „Kína nemcsak, hogy igazi életmodellt faragott az 1984-ből (Orwell könyve – a szerk.), hanem kormányzati rendszerével az egész világra szóló ­ambíciói vannak”. A jelentés sürgeti az EU-t, turbózza fel az együttműködést Tajvannal.

Európa függ a tajvani félvezetőkapacitástól

Tajvan négy évtizede él a kínai fenyegetés árnyékában, de az idei katonai erőfitogtatás minden korábbit meghalad. Egyetlen nap alatt, október 4-én 56 vadászgép repült be a légvédelmi zónába.  A tajvani hadsereg is masszívan fegyverkezik, de védelmi kapacitása természetesen nem versenyezhet a szomszéd katonai költségvetésével: tavaly 250 milliárd dollár állt szemben 12 milliárddal. Egy esetleges invázió a világgazdaság számára is katasztrofális következményekkel járna. Egyrészt fel kellene lépni Kínával szemben, a gazdasági bojkott nyilván egyike lehetne a lehetséges eszközöknek. Tajvan a világ félvezető termelésének 60 százalékát adja (­csúcstechnológiájú chipjeivel a világpiac 90 százalékát látja el), sok ezer multicég függ tőle, szinte alig van olyan termék, amelyben ne lennének félvezetők, computerektől a gépjárműveken át a telefonokig.  Az Új Amerikai Biztonsági Központ igazgatója, ­Martijn Rasser szerint új aranyláz tanúi vagyunk, az ipari hatalmak igyekeznek kevésbé függeni a félvezetők gyártására hatással levő geopolitikai körülményektől. A félvezető ma fontosabb stratégiai termék, mint a kőolaj, mondja a szakértő, aki ellenőrzi a termelését, az gyakorlatilag megszabhatja a felhasználását, s elsőbbséget adhat például katonai célú alkalmazásának. Az Európai Unió számára is létfontosságú, hogy Tajvan ne kerüljön Hongkong sorsára. 

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmeradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.