Novak Đoković beszólt, a szerb elnök meghátrált

Győzött az ökoforradalom Szerbiában

„Amíg én vagyok az államfő, nem az utca fogja irányítani Szerbia politikáját” – keménykedett Aleksandar Vučić szerb elnök december 1-jén, az előző hetek utcai tiltakozásain elhangzott követelésekre reagálva. Egy héttel később beismerte: mégiscsak az utca az úr, és nem írta alá a sokat bírált kisajátítási törvényt. Győzött tehát a civil kurázsi a pöffeszkedő hatalommal szemben? Nos, a „pöffeszkedő hatalom” stimmel, ám öntudatos polgárok célirányos megmozdulásáról nem beszélhetünk. Legfeljebb egy fontos csatát nyert meg a különböző okok miatt frusztrált, lázadó polgárok tömege.

November végén egymást érték a különféle utcai tiltakozások Szerbia-szerte. A civil szervezetek által meghirdetett tüntetések egyetlen közös nevezője a környezetvédelem volt, az apropó pedig a lítiumkitermelésben érdekelt Rio Tinto vállalat tervezett bányászati tevékenysége Nyugat-Szerbiában, amely súlyos környezeti károkkal járhat. A tiltakozási hullám november 27-én radikalizálódott, a polgárok fontos közlekedési csomópontokat zártak le az ország több tucat pontján, és a célok is egyre inkább kikristályosodtak: azt követelték, hogy módosítsák a referendumról szóló törvényt és vonják vissza a kisajátítási törvényt – a tüntetők szerint ugyanis mindkét jogszabály a Rio Tinto térnyerését segíti.

Ekkor még nem igazán tűnt úgy, hogy az autokratikus rendszert működtető Aleksandar Vučić visszakozni fog. Az első útblokádos tiltakozásokon a rezsimhez közeli verőlegények és provokátorok jelentek meg.

Szabács városánál például egy buldózer hajtott bele a tömegbe, vele együtt pedig gumikalapáccsal, botokkal felfegyverzett fogdmegek rontottak rá a tiltakozókra, de más településeken is voltak hasonló provokációk és incidensek.

A hatalom durva reakciója azonban kontraproduktívnak bizonyult, mert nem elriasztotta az embereket a tiltakozástól, hanem tovább növelte a tüntetők számát. A következő szombaton, december 4-én tízezrek vettek részt országszerte az út- és hídzárlatokban. A polgárok többek között a Belgrádnál elhaladó autópályát is lezárták két órára, megbénítva ezzel az országon áthaladó nemzetközi utas- és teherforgalmat.

Amikor a legnagyobb király beszól

Sokak szerint fordulópontot jelentett, amikor a tiltakozások általános célkitűzéseit a világelső szerb teniszező is támogatásáról biztosította. A politikai ügyektől magát távol tartó Novak Đoković mindössze annyit írt ki a közösségi oldalára, hogy „a tiszta levegő, víz és élelem az egészség kulcsa”, és hogy „ezek nélkül értelmetlen egészségről beszélni” – mindezt pedig a többezres tiltakozó tömegről készült fotóval illusztrálta.

A kormánypárti sajtó, különösen a bulvárlapok, reflexből nekirontottak a mindaddig ajnározott Nolénak.

A legvadabb vádak egyike az volt, hogy Đoković anyósa az energetikai maffia vezére.

A teniszező később fontosnak érezte, hogy pontosítson, mondván, a tiszta levegő és víz melletti harca nem jelent sem az ellenzék, sem a hatalom melletti kiállást, de ezzel a maszatolással már „elkésett”: a közhangulat végérvényesen megváltozott, és Aleksandar Vučić is belátta, az utca hangját ezúttal nem lehet figyelmen kívül hagyni, ezért megkezdte a kármentést.

Múlt szerdán az államfő, még ha ironikusan is, de beismerte, hogy vereséget szenvedett és „a polgárok győztek”. Bejelentette a kisajátítási törvény visszavonását, valamint a referendumról és népi kezdeményezésről szóló törvény módosítását.

Van-e ok az ünneplésre?

Az útzárlatok egyik fő kezdeményezőjének számító Kreni-Promeni (Indulj-Változtass) civil szervezet ezt követően bejelentette, hogy a csatát megnyerték, a két vitatott törvény nem lép hatályba, tehát a tiltakozásnak ezt a radikális formáját nem folytatják. Ám a többiek, élükön az Ekološki ustanak (Ökológiai Felkelés) nevű szervezettel, a múlt szombaton is az utak lezárására buzdították a polgárokat. Szerintük mindaddig „nincs megállás”, amíg „el nem üldözik” a Rio Tintót Szerbiából és be nem tiltják a ­lítiumbányászatot.

A sorrendben harmadik országos útblokádban sokkal kevesebben vettek részt, mint az előző két alkalommal – ebben közrejátszhatott az esős, szeles, hideg idő, de az is, hogy a konkrét követelések teljesítésével a hatalom élét vette a tiltakozásnak.

Abban mindenesetre teljes az egyetértés a jelenlegi és a korábbi szervezők között, hogy ünneplésre nincs ok, hiszen legfeljebb csak egy csatát nyertek meg az utcán, ám a folytatás és a módszerek tekintetében már nincs egyetértés közöttük.

Környezetvédelem vagy politikai harc?

A hatalom politikusai az elmúlt hetekben mindvégig azt ismételgették, hogy a tiltakozások mögött politikai érdekek húzódnak meg, és szó sincs a környezet miatti aggodalomról. Tény azonban, hogy a politikai paletta ellenzéki szereplői, az ismertebb pártvezetők nem próbálták „ellopni a show-t” a civilektől, mindvégig a háttérben maradtak, de természetesen teljes mellszélességgel kiálltak a tiltakozók követelései mellett és ott voltak a tömegben, még ha nem is az első sorokban, mint ahogy az egyébként lenni szokott.

Ennek a bölcs távolságtartásnak több oka is lehet. Egyrészt a tömeg annyira heterogén, mind ideológiailag, mind a pártpolitikához való viszonyulása tekintetében, hogy az olyan megosztó személyiségek, mint az ellenzék vezéralakjai, nem biztos, hogy jól jöttek volna ki a történetből, ha megpróbálnak a tiltakozás élére nyomulni. Másrészt a nyilvánosság nagy része jól tudja, hogy a Rio Tinto vállalattal még az előző hatalom (a mostani ellenzék) kezdett el kokettálni a 2000-es évek elején, vagyis igen kínos helyzetek adódhatnának, ha ezzel ott, a tüntetésen szembesítenék egyiküket-másikukat. Harmadrészt, a jövő év áprilisában esedékes parlamenti és elnökválasztáson, jobb alternatíva híján, úgyis az ő malmukra hajtja a vizet minden olyan tiltakozás, amely a jelenlegi hatalom intézkedései ellen irányul. Úgyhogy ez a csendestársi viszony számukra tökéletesen megfelel.

Kitart-e az energia áprilisig?

Szűk négy hónap múlva tehát köztársasági parlamentet és államfőt is választanak Szerbiában. A legutóbbi választást 2020-ban az ellenzék legnagyobb része bojkottálta, most azonban ezek a pártok is részt vesznek a megmérettetésen, egy részük a magyarországihoz hasonló, széleskörű koalícióba tömörülve. Bár a szerbiai, kizárólag listás, részarányos választási rendszer nem feltétlenül indokolja a választási összefogást, de hogy mégis ezt a stratégiát választották az ellenzéki pártok, annak lehet felhajtó ereje.

Az ellenzék sikeres szereplését viszont nagyban befolyásolja az is, hogy mi lesz áprilisig azzal az energiával, amely a tiltakozások során megnyilvánuló elégedetlenségből fakadt.

2017 óta, amikor Aleksandar Vučićot államfőnek választották, minden évre jutottak hetekig, sőt hónapokig tartó tömegtüntetések az országban, ám azok idővel rendre elhaltak. Az emberekben felgyülemlett rengeteg keserűség mindannyiszor csak az alkalmat és az apropót kereste, hogy a felszínre törjön valamilyen formában, különösebben markáns körvonalak, egységes célok, világos üzenetek és összehangolt szervezőmunka nélkül. Ám a tömegek lázadása sohasem volt önmagában elég erőteljes ahhoz, hogy az utcán söpörje el a Vučić-rezsimet, mint ahogy 2000. október 5-én a Milošević-rezsimmel tette. Szerbia autoriter vezetője pedig egyszerűen ignorálta az utca hangját, megvárta, amíg kifulladnak a tiltakozások és újra a letargia, a „változtatni úgysem lehet” hangulata uralkodik el az elégedetlen embereken.

Két stratégia – két kétélű kard

Most merőben más a helyzet: a konkrét követelések teljesültek, ami hatalmas előrelépés, és energiát adhat a későbbi utcai tiltakozásoknak is, ha azok egységes akaraton nyugvó, konkrét célok elérése érdekében indulnak meg.

Azonban kétélű kard most a tiltakozások abbahagyása, de a folytatása is.

Akik a folytatás mellett törnek lándzsát, valójában a „mindent vagy semmit” útját választják. Azzal érvelnek, hogy most, amikor defenzívára kényszerült a hatalom, nem szabad leállni, addig kell ütni a vasat, amíg meleg, egyesek szerint egészen Vučić utcai megbuktatásáig. Ennek a stratégiának ugyanaz a veszélye, mint az előző évek homályos célzatú lázadásainak: ha kifullad a tiltakozás, jön a letargia, Vučić pedig diadalt arat az áprilisi választáson.

Akik most leállnának, azok a kis lépések politikáját képviselik. Úgy gondolják, nem szabad kockáztatni, hogy ismét a kiábrándultság legyen úrrá az elégedetlen polgárokon, mert ez Vučić malmára hajtaná a vizet, hanem örülni kell a sikernek, és majd ismét utcára vonulni, ha konkrét „helyzet lesz”, hiszen ez a módszer működik. Csakhogy ez a stratégia azzal számol, hogy az útzárlatokban csupa civil kurázsival rendelkező honpolgár vett részt, akik két absztrakt jogszabály igazságtalanságai miatt érzett felháborodásuktól vezérelve vonultak az utcákra, holott a kép ennél sokkal árnyaltabb, a tömeg pedig rendkívül heterogén.

A lázadás motívumai között, a környezetféltés mellett persze, éppúgy megtalálható a „Covid-diktatúra” elleni berzenkedés, mint a „szerb nemzeti érdekek elárulása” miatti düh, és mindez kivetíthető az egyszemélyes szerbiai hatalomra: Aleksandar Vučićra.

Mit tartalmazott a két vitatott törvény?

Az időközben visszavont kisajátítási, azaz expropriációs törvény értelmében a kormánynak jogában állt volna köz­érdeknek minősíteni olyan projekteket is, amelyeknek magánvállalatok a haszonélvezői, és ezt követően a projekt által felölelt földterületeket kisajátíthatta volna, azaz elvehette volna addigi tulajdonosuktól a rajta levő ingatlannal együtt, természetesen megtérítve annak az árát. A fizetendő összeg nagyságát azonban attól tette volna függővé, hogy az expropriációs eljárás alá eső ingatlan telekkönyveztetve van-e vagy sem, és amennyiben nincs, nem piaci árat fizetett volna érte, hanem pusztán építési árat (a két ár között óriási eltérések lehetnek az ingatlan elhelyezkedésétől függően). Szerbiában több százezer épület nincs telekkönyvezve, nem feltétlenül az ingatlantulajdonosok mulasztásából.

A népszavazásról és népi kezdeményezésről szóló törvény megnehezítette volna, hogy a polgárok éljenek ezzel a demokratikus jogukkal, mert mintegy 120 forintot kellett volna fizetnie a kezdeményezőknek minden egyes összegyűjtött aláírás hitelesítéséért. A referendum lebonyolítását irányító testületben nem kaptak volna helyet a felhatalmazott beterjesztők képviselői. A népszavazást pedig akárhány alkalommal meg lehetett volna ismételni, mindenféle moratórium nélkül.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.