Abban a podcast valamennyi megszólalója egyetért, hogy a háború közeli lezárása egyáltalán nem valószínű, Takácsy Dorka szerint az eseményeknek keretet a majdan 2024-ben esedékes oroszországi elnökválasztás adhat. Rácz András szerint katonai értelemben leginkább arra lehet számítani, hogy jövő tavasz végéig, illetve a nyár elejéig bizonyosan eltartanak majd a háborús cselekmények, amelyek intenzitása ezt követően enyhülhet majd, de hogy ez békekötésben vagy esetleg fegyverszünetben manifesztálódik-e, azt egyelőre lehetetlen volna megmondani.

Földes András, aki a háború februári kitörése óta már öt alkalommal járt Ukrajnában, megerősítette, hogy míg legelső utazása során mindenki villámháborúról beszélt, addigra most már sokkal inkább az az általános vélemény, hogy elhúzódó állóháborúra lehet számítani, amely akár még évtizedekig is fel-fellobbanhat.

Viszont tény, hogy Ukrajna a dolgok jelenlegi állása szerint jobb helyzetben van, mint a támadó fél, annyiban bizonyosan, hogy lendületet vett, s ahhoz képest, hogy februárban Oroszország lényegében föl akarta számolni az államot, most súlyos és jelentős ellencsapásokat mér az orosz hadseregre.

Persze, egy ilyen eseménysorozat megítélésében, ahogy Földes András árnyalta a képet, nincs fekete vagy fehér, hiszen igen, Ukrajna jobban áll ugyan, csakhogy Oroszország területe és infrastruktúrája nem sérült, Ukrajna ellenben rettentő károkat szenvedett.

Az oroszok már nincsenek annyian, mint az oroszok

Rácz András úgy közelítette meg a kérdést, hogy az a kontingens, amellyel a támadást februárban az oroszok elindították, mára lényegében megsemmisült. Elképesztően súlyosak a veszteségeik, a Kreml szeptember harmadik hetéig tudta csak húzni, hogy elrendelje a részleges mozgósítást, amitől Putyin nagyon ódzkodott – és nem csak ő. Ahogy arra Takácsy Dorka rámutatott, az orosz lakosság, ha lehet, még inkább. Emlékeztetett egy 2021-es felmérésre, amelynek során a megkérdezettek 63 százaléka azt mondta, hogy egy igazi férfi bevonul a hadseregbe, de mint a mélyebb elemzésekből kiderült, jobbára csak az idősebb nők és férfiak adtak ilyen választ, s aki csak teheti, megpróbál kibújni a sorkatonai kötelezettség alól. Oroszországban 27 éves koráig lehet besorozni egy állampolgárt, aki csak teheti, kimenekül e kötelezettség alól.

Igen, tette hozzá Rácz András, szokás azt mondani, hogy annyian vannak, mint az oroszok, csakhogy az orosz hadseregben egyáltalán nincsenek olyan sokan. Papíron a hivatalos létszám 1 millió 150 ezer fő volna, csakhogy ezek a státuszok sosem voltak feltöltve, úgy 800-850 ezer fő körül lehet most az orosz hadsereg valós személyi állományának a felső határa. Ebből február óta elveszítettek becslések szerint 90 ezer halottat és súlyos sebesültet, illetve úgy 120 ezer könnyebben megsérült katonát. Már papíron sem igaz az a közhiedelem, hogy az orosz hadsereg a világ legnagyobbjai közé tartozna, Kína, India és az USA is megelőzi őket. Az persze igaz, hogy ha a nukleáris fegyverzetet vesszük alapul, akkor van egyfajta paritás az USA és Oroszország között.

Takácsy Dorka szerint az orosz hadsereg nimbusza és mítosza a szemünk előtt semmisül meg. A nagy és legyőzhetetlen hadsereg korántsem akkora és egyáltalán nem legyőzhetetlen.

Ezt mintha már az orosz társadalom is érzékelné – míg korábban a közvélemény-kutatásokban az intézményekbe vetett bizalomra vonatkozó kérdések esetén a hadsereg mindig az élen állt, ez ma már nagy valószínűséggel nem így van.

Földes András a podcastban beszámolt az egyik személyes élményéről, jelesül arról, hogy egy Liman melletti gyártelepen az oroszok lényegében egy hegyet hordtak össze a hátramaradt tankjaikból, a halottaik pedig az utcán hevertek – ebből arra lehet következtetni, hogy a visszavonulásuk minden szempontból szervezetlen, az orosz hadsereg nagyon komoly gondokkal küzd. Ráadásul – tette hozzá Rácz András –, beszámolók szólnak arról, hogy az oroszok olyan haditechnikát is hátrahagynak, amely még használható vagy kisebb javításokkal megmenthető, ami teljes mértlékben ellentmond a harcászati gyakorlatnak, annak az elvnek, hogy az ellenség kezére nem juthat technika, azt föl kell robbantani. Mindebből arra lehet következtetni, hogy a hadsereg kaotikusan működik, ha menekülni kell, akkor azt fejvesztve teszi, s Földes András is beszámolt arról, hogy látott olyan tankot, amelynek átfestett ukrán felségjelzése alól még kilátszott az orosz hadsereg azonosítója.

– Mindez annak a következménye is lehet, hogy olyan katonák is a fronton harcolnak már, akik nem képes fölrobbantani saját technikájukat, ha azt ott kell hagyni – állapította meg Rácz András, hozzátéve, hogy a létszámhiány oka az is, hogy az orosz hadsereg már nem vonzó munkahely, nem véletlen, hogy – a történelmi hagyományoknak megfelelően – már a börtönökből is toboroznak katonákat. Nagy valószínűséggel – fűzte hozzá Takácsy Dorka – az október végén leállított részleges toborzás sem az első alkalom volt, megvan a törvényi lehetősége annak, hogy újra elrendeljék. Rácz András szerint ez most azért történt meg, mert november elsejétől kezdték kipostázni a „menetrend szerint” sorozási behívókat, valószínű, hogy a várhatóan tavaszig megmerevedő állóháború ideje alatt az újoncok erőltetett kiképzése zajlik majd.

Mindez azonban nem takarja el, hogy alapvetően nagyon súlyos vezetési és működési problémák jellemzik az orosz hadsereget.

A mostani főparancsnokot, Szurovikin tábornokot Armageddon tábornokként szoktak nevezni, mintha valami egészen különlegesen kegyetlen ember volna, de Rácz András szerint valójában egy teljesen átlagos parancsnok, az elődje is ugyanúgy harcolt Szíriában és ugyanúgy parancsot adott civil települések bombázására, mint ő, vagyis Szurovikin nem sokkal rosszabb, mint azok az elődei, akik már belebuktak ebbe a háborúba. A különbség hozzájuk képest az, hogy tényleg a teljes front fölött parancsnokol, vagyis nem kell megosztania a hatalmát és a hatásköreit, illetve neki, ha a nyilvános információknak hinni lehet, nem feltétlenül kell minden stratégiai döntését megosztania a Kremllel, vagyis közvetlenül Putyin elnökkel. Ez az előző parancsnok esetében nem így volt, sokan úgy vélik, Putyin személyes avatkozott be a hadműveletekbe.

A katonai vezetőcserék persze – szögezte le Rácz András – nyilvánvalóan azt a célt szolgálják, hogy a politikai felelősségről eltereljék a társadalom figyelmét. A Kreml hibáztatja a védelmi minisztériumot, a vezérkart, a tábornokokat, mindenki hibás lehet, csak Putyin nem, amit Takácsy Dorka tömören így fogalmazott meg: erőteljesen érzékelhető a jó cár és a gonosz bojárok toposza.

Ez persze legyen Oroszország gondja, az ukránok helyzete ennél jóval nehezebb. Földes András szerint azokon a területeken, amelyeken áthaladt a front, lényegében lehetetlen élni.

– Nincs áram, nincs gáz, nincs internet, nincs telefonösszeköttetés, középkoriak a viszonyok, azok, akik a szóban forgó városokban maradtak a harcok idején, hónapokig éltek pincékben, bujkáltak, éheztek, valami sajátos cserekereskedelem alakult ki közöttük, az oroszok is adtak nekik néha kenyeret, konzervet, de a civilizációs körülmények lényegében megszűntek. Nem is csoda, hogy most, ahogy sorra szabadultak föl a területek, az ott ragadt emberek sorra hagyják ott egykori otthonukat és s inkább Ukrajna nyugati részébe igyekeznek, ahol még léteznek civilizációs normák.

Kérdés persze, hogy miért maradtak ott, amikor megszállták őket az oroszok. Földes szerint leginkább az idősek, a második világháborút már átélők, a nagyon szegények, azok, akiknek vonatjegyre is alig tellett, és a kisebb számban lévő oroszbarátok maradtak az érintett megyékben. De ez az oroszbarátság mára már nemigen jellemző. Rácz András ezzel kapcsolatban felidézett egy 2014-es, a háború előtt rögzített kutatást: a két leginkább szeparatista területen, Donyeck és Luhanszk megyében sem haladta meg az elszakadáspártiak aránya a 33 százalékot.

Ennek már nyolc éve, s az ukránok pontosan tudják, hogy a megszállt területeken hogyan telt ez a nyolc év, vagyis az addig talán még élő mítoszok arról, hogy milyen jó lehet „Oroszország anyácska” ölelésében élni, azóta megsemmisültek.

Takácsy Dorka szerint a részleges mozgósítás szabályszerűen megrázta az orosz társadalmat is. –  Egyrészt maga a mozgósítás ténye, másrészt az, hogy az egész kaotikusan, szervezetlenül ment. A mozgósítottaknak négy napon belül maguknak kellett minden szükséges eszközt beszerezniük. Nem csoda, hogy a mozgósítás bejelentése óta nagyjából 800 ezer férfi távozott Oroszországból, a háború kitörése és a mozgósítás között is úgy 300 ezren, ráadásul 300 ezer embert besoroztak, s ez így, együtt, már hatalmas tömeg, amelynek a hiányát nagyon megsínyli az orosz gazdaság. Rácz András csak példaként említette, hogy rengeteg orosz városban besorozták például a buszvezetőket, ezekben mára komolyan akadozik a helyi tömegközlekedés.

Rédli Balázs kérdése erre az volt, hogy Oroszországban a hatóságok urai-e a helyzetnek, képesek-e kezelni a növekvő elégedetlenséggel együtt járó megmozdulásokat. Nos, aki arra számítana, hogy mindez azonnal Putyin elnök bukásához vezetne, téved. Takácsy Dorka szerint ugyanis a nyugati társadalom kissé hajlamos alábecsülni azt a kedvező változást, amelyet az orosz nép Putyin személyének tulajdonít, noha kétségtelen, hogy a háború és a mozgósítás erodálja a népszerűségét. A Puytin előtti időszakban azonban katasztrofális társadalmi viszonyok uralkodtak, bizonytalanság, tömegek veszítették el a munkájukat, az oligarchák uraltak mindent. Putyin hozott bizonyos stabilitást az országban, a gazdaságban, az oligarchákat is belesimította a rendszerbe, s ezért az orosz társadalom sok mindent hajlandó elnézni neki.

Ezen a ponton pedig megkerülhetetlenné válik a szankciók kérdése: most akkor működnek vagy sem?

Rácz András szerint nagyon fontos rögzíteni, hogy a szankció nem olyan csodafegyver, amely csak az ellenfélnek fájna, s a világtörténelem sem ismer olyan szankciót, amely a háború azonnali leállításával eredményezné.

– Ha valaki azt mondja érvként, hogy a szankciók nem állították meg a háborút, az igaz lenne, de ugyanolyan igazság volna az is, hogy a szankciók nem tudnak kávét főzni. Sem a kávéfőzés, sem a háború leállítása nem célja ugyanis a szankciónak. Az inkább arra való, hogy megnehezítse az adott helyzet fenntartását, drágább legyen a háború folytatása, és megnehezítse a háborút kirobbantó ország működését. Senki sem várta, hogy Oroszország összeomlik a szankcióktól, sőt nagyon jó, hogy nem omlik össze, semmi nem hiányozna kevésbé, mint egy összeomlott nukleáris nagyhatalom – jelentette ki, leszögezve: az orosz katonai potenciál szempontjából a szankciók pusztító hatásúak, s mindez párosul azzal, hogy a nyugati cégek tömegével vonultak ki Oroszországból. Oroszország ma lényegében képtelen modern fegyverrendszereket gyártani, ez alól két kivétel van, interkontinentális ballisztikai rakétákat és tengeralattjárót képesek még most is készíteni. Az orosz haderő azonban egy viszonylag magas fejlettségűből időközben gyengébb színvonalúvá vált.

Rácz András fölidézte azt, hogy már a T62-es harckocsikat is bevonták a tartalékokból, ami sokatmondó: a 62-es jelzés arra utal ugyanis, hogy ezeket a járműveket 1962-ben kezdték rendszerbe állítani. A szakértő szerint a makrogazdasági hatás is elkerülhetetlen, ami leginkább jövőre érződik majd: azok a szankciók ugyanis, amelyek az orosz gazdaság legfontosabb bevételforrását, a szénhirogén-exportot érinti, akkor már fájni fognak. A nyersolajexport december 5-től áll le, február elejétől pedig a feldolgozott olaj is.

Az orosz gazdaság recessziója most különböző mérések alapján 4-6 százalékos, jövőre ennél sokkal rosszabb lesz a helyzet.

Ami Magyarország szerepét illeti, Rácz András megjegyezte, hogy nem igazán érti a kormány szankciós álláspontját, hiszen minden egyes csomagot elfogadott. A helyzet azonban komoly, Földes András ezt azzal jellemezte, hogy vele, mint magyar újságíróval szemben is bizalmatlanok az ukrajnaiak, amíg meg nem hallják, hogy nem a magyar propagandagépezet része. Ennél is tragikusabb, és a következményei beláthatatlanok lehetnek a jövőben annak, hogy egy rendszeres fölmérés szerint az ukrán lakosság Oroszország és Belarusszia után a legellenségesebb érzelmeket Magyarországgal szemben táplálja, következményeként annak az érzetnek, ami a háború óta kialakult a magyar kormány oroszbarátságáról. A legutolsó, októberi fölmérés szerint az ukrán lakosság 47-48 százaléka ellenségnek tartja a magyarokat.

A szankciók ugyanakkor leérnek az orosz átlagemberek szintjére is, igaz, Földes András tett egy finom distinkciót, szerinte leginkább a moszkvaiak és a szentpéterváriak szintjéről van szó. Takácsy Dorka fölidézte azt, hogy 2014-ben a sajtok importja vált az elsők közt lehetetlenné, így az ő orosz ismerősei minden nyugati látogatásukról „fél bőröndnyi sajttal érkeztek haza”. Csakhogy most már komplett szolgáltatások váltak lehetetlenné, bankkártyák sokasága pedig használhatatlanná.

Rácz András arról is beszélt, hogy a nyugati cégek kivonulása miatt például azok, akiknek nyugati autójuk van, egyre nehezebben tudnak alkatrészeket beszerezni, s persze, előbb-utóbb kiépülnek az alternatív beszállítói láncok Kazahsztánon, Törökországon keresztül, de ezek nagyon drágává teszik a termékeket. A járművekhez szükséges új szoftverek pedig egész egyszerűen elérhetetlenek, s ugyanez a helyzet a légiközlekedésnél, a hajógyártásnál és a precíziós gépgyártásnál is.

Az orosz befolyás radikálisan csökken

Kérdés, hogy a háború hogyan rendezi át a globális erőviszonyokat. Rácz András szerint egyértelműen korszakhatárhoz értünk, az Európai Unióban és a NATO-ban véglegesnek tűnik az Oroszországgal való szakítás mind az energetika, mind a katonabiztonság terén. A NATO egészen fundamentális változtatásokat hajt végre a saját működésében, a 2016 óta állomásoztatott NATO-zászlóaljakat dandárokká alakítják minden tagországban, 2030-ra félmillió katonát kellene a jelenleginél magasabb szintű készültségbe helyezni. Ugyanakkor Oroszország befolyása a posztszovjet térségben radikálisan lecsökkent katonai, politikai és gazdasági értelemben is, ahogy Rácz András mondta, „az orosz softpowernek immáron vége van”.

Takácsy Dorka úgy látja, Oroszországnak korábban az lett volna az alapvető érdeke, hogy egyensúlyozzon Kína és az USA között, de ez a folyamat most elbillenni látszok Kína irányába. Csakhogy immáron már nem egyenrangú erők együttműködéséről van szó, egyértelműen Kína kettejük közül a vezető hatalom. A szibériai nagyberuházásokat is várhatóan Kína fejleszti és Kína finanszírozza, Oroszország pedig csak a nyersanyagot adja.

(Cikkünk és a Nyugati pályán podcast az Egyesült Államok budapesti nagykövetségének támogatásával készült. A cikkben és a podcastban elhangzó vélemények nem feltétlenül tükrözik az Egyesült Államok kormányának álláspontját.)

A Nyugati pályán Facebook-oldala itt érhető el: www.facebook.com/nyugatipalyan