Fóti Tamás Perel az Európai Parlament

Páratlan lépésre szánta el magát az Európai Parlament: az Európai Bíróságon beperelte az Európai Bizottságot, amiért az nem indította meg Magyarország és Lengyelország ellen a jogállamiság megsértése miatti eljárást. Az EP szerint erre január óta lehetősége lenne Brüsszelnek, ám annak ellenére, hogy folyamatosan belengette az eljárást, nem tett lépést, holott tisztában van a renitensek jogsértésével.

Aki követte az elmúlt években a magyar kormány csatározását „Brüsszellel”, láthatta, hogy az Európai Unió intézményei közül az Európai Parlament (EP) küzdött a legkövetkezetesebben és legszilárdabban a magyar jogállamiság helyreállításáért. Miközben az Európai Bizottság (EB) – amely elvben az uniós szerződések betartása felett őrködik – csak a legvégső esetben szánja el magát konkrét intézkedésre, a tagállamokat tömörítő Tanács adós maradt a határozott fellépéssel.

Pedig lényegében az Orbán-kormány 2010-es fellépése óta állandósultak a vitái Európával.

Hogy ki az úr az európai házban, azt Ursula von der Leyennek, az Európai Bizottság elnökének a közelmúltban kellett megtapasztalnia. Az EP-ben szeptemberben az „Unió helyzetéről” tartott beszédében bejelentette, hogy megindítják az eljárást a jogállami normákat megsértő országokkal szemben. Az EU októberi csúcsán ezzel szöges ellentétben már arról beszélt, hogy előbb megvárják az Európai Bíróság válaszát a magyar és lengyel keresetre, amely megkérdőjelezi Brüsszel kompetenciáját. (A bíróság ítélete jövő tavasznál előbb aligha születik meg.) Mi történt a két szereplés közötti egy hónapban? Csupán annyi, hogy a Tanácsban érvényesült az a gondolat, hogy ne egyék forrón a kását, adjanak több időt például Varsónak, vagyis előbb párbeszéd, és csak aztán a szankció. A radikálisabb nézetet képviselő EP-többség nem szereti, ha az orránál fogva vezetik, ezért perrel fenyegette meg a bizottságot, és miután ultimátuma lejártáig nem történt semmi, múlt pénteken pert indított az Európai Bíróságon.

De mi is vezetett el idáig?

Rui Tavares portugál zöldpárti képviselő jelentése nyomán 2012 februárjában az EP határozatot hozott, amelyben súlyos aggodalmát fejezte ki a magyar demokráciával kapcsolatban, nehezményezve az alapvető jogok érvényesülésének útjába állított kormányzati akadályokat. Figyelembe véve, hogy az EP malmai is viszonylag lassan őrölnek, látszik, hogy azért elég hamar megszólaltak a vészharangok, jelezve, hogy valami nagyon félremegy Magyarországon.

Az EP fellépése meglepte a magyar kormányt, de akkor még pártcsaládja, az Európai Néppárt (EPP) kiállt a Fidesz mellett. A parlamenti vitákban, legfőképpen a szavazásokon azonban már látszott, hogyha nem is tömegesen, de akadnak konzervatívok, akiket nem győzött meg a Fidesz képviselőinek érvelése („a támadások a baloldali többség összeesküvései”), s akik nem osztották az akkor még uralkodó nézetet, hogy „még mindig jobb, ha kifelé vizelnek a sátorból, mintha befelé”. A felismerésre azonban, hogy a Fidesz többet visz, mint hoz, évekig kellett várni. Nem így a baloldali pártok és a liberálisok esetében, ők szívesen köszörülték nyelvüket egy úgymond konzervatív párton, ami alkalmasnak tetszett arra is, hogy saját választóik felé deklarálják: ők az európai értékek valódi őrzői, míg az EPP simán asszisztál Orbán hatalomban tartásához.

A fordulatot négy olyan téma jelentette, amelyben senkinek nem hiányzott a Fidesz megosztó politikája. Kezdődött 2015 menekültválságával, majd következett a 2017-es Lex CEU, amellyel elűzték a Közép-Európai Egyetemet, jött a jogállamisági mechanizmus vitája és végül a homofób LMBTQ-törvény. Az EP mindezeket rendre ki is használta.

A 2018-as Sargentini jelentés elfogadásánál már látszott, hogy az EPP részéről nem alkalmi disszidensek ítélik el a magyar kormányt, hanem a módszeres demokrácialeépítés több tucatnyi képviselő tiltakozásával találkozott. Ennek lett a következménye a Lisszaboni Szerződés 7-es cikkelye alapján elindított eljárás, amelynek célja, hogy felhívja a Tanács figyelmét a rendszerszintű problémákra és az Európai Bizottságot felhatalmazza a jogsértések beazonosítására. Mindezt kiegészítette a gyanú, hogy a kormány tisztességtelen útra tévedt az uniós források felhasználásában. És ha anyagiakról van szó, mindjárt könnyebb szövetséget kovácsolni.

A korrupciós vádak nyomán is más megvilágításba helyeződött Orbánék „szabadságharca”. Például nem kértek a Covid-válság gazdasági sebeit orvosolni hivatott helyreállítási alap hitel részéből, mert a pénzek felhasználásának szigorúbb kritériumai voltak, mint a vissza nem térítendő forrásoknak. Ugyancsak feltűnt a képviselőknek, hogy Magyarország nem csatlakozott az Európai Ügyészséghez, amely koordinálja az EU-n belüli csalások, visszaélések nemzeti feltárását, mivel azok gyakorta nem állnak meg az országhatárokon. Hasonlóan visszatetszést keltett, amikor az OLAF, az EU csalásellenes hivatala rostáján fennakadt Orbán vejének uniós pénzből finanszírozott projektje, mire válaszul a kormány visszavonta a kérvényt, és a magyar adófizetők pénzéből kompenzált. De említhetjük a sajtóállapotokat, a nagy port felvert médiatörvényt, a közszolgálati funkciót betöltő állami média (MTV, MTI) fideszesítését. Ezek a problémák mind utat találtak az EP képviselőkhöz, akik ezeket szóvá is tették jelentéseikben.

Orbán Viktor túlterjeszkedéssel vádolja „Brüsszelt”, pedig ez inkább az ő gyakorlatát jellemzi. A megannyi salátatörvény, a kilencszer módosított „gránitszilárdságú” alaptörvény (leánykori nevén alkotmány), a jogi trükközésekkel folyó társadalom-átalakító „reformok” csak egyetlen célt szolgáltak: a Fidesz hatalmának bebetonozását, amelyet megelégelt az EP.

Ennyire határozottan még egyetlen tagállammal szemben nem léptek fel képviselők, mint Magyarországgal és Lengyelországgal szemben. Igaz, ebben szerepet játszik, hogy maga a parlament is változik. Az EP jogkörei 1979 óta, amikor először választották képviselőit, folytonosan tágulnak. Ami nem meglepő, ha figyelembe vesszük a bővítéseket. A tagállamok körében uralkodóvá vált a nézet, hogy az egyre gyarapodó taglétszám és az ezzel párhuzamos integrációs tervek (pl. Schengen, a belső határok megszüntetése, később a közös pénz, az euró bevezetése) indokolják a tagállamok közös parlamentjének felminősítését.

A „kényes egyensúly” az uniós térfélen másképpen működik, mint a nemzeti parlamentek esetében, amelyek bármikor megvonhatják bizalmukat kormányuktól. Elvileg az EP-nek is módjában áll bizalmatlansági indítványt benyújtania az Európai Bizottság ellen, amit a képviselők legalább 10 százaléka kezdeményezhet. A bizalmatlanság kimondásához a leadott szavazatok kétharmados többségére van szükség. 1999-ben például világossá vált, hogy a Jacques Santer vezette bizottság nem élné túl az EP bizalmatlansági indítványát, ezért Santer idő előtt lemondott. Az egészségügyért felelős Edith Cresson francia biztos korrupcióját elégelték meg a képviselők és meneszteni akarták a testületet, amelynek tekintélyvesztesége nyilvánvaló volt. Az izmozásból egyértelműen az EP jött ki jobban: a Tanácsnak tudomásul kellett vennie, hogy nem az övé az utolsó szó. Azóta az EP előszeretettel gyakorolja jogát, s beleszól például a biztosok személyének kiválasztásába. Ezt magyar biztosok is tanúsíthatják…

2004-ben a néppárti olasz Rocco Buttiglione igazságügyi biztosjelöltként hasztalan magyarázta meghallgatásán, hogy a homoszexualitást bűnnek tekintő véleménye nem befolyásolja majd működését. Az EP nem kért a homofób politikusból, és amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az egész testület bukhat – az EP egyes biztosokat nem, csak a teljes kollégiumot szavazhatja le –, José Manuel Barroso bizottsági elnök és nyomában Silvio Berlusconi olasz kormányfő is visszavonta jelölését. A Néppártnak kellett azonban egy áldozat a másik politikai oldalról is. Kovács László volt külügyminiszter könnyű prédának kínálkozott, ugyanis felkészületlenül ment el meghallgatására. Így tudomásul kellett vennie, hogy az eljárás nem formális. A parlament elégtelennek ítélte energiapolitikai ismereteit, és miután a magyar kormányfő, Gyurcsány Ferenc ragaszkodott személyéhez, Barrosónak el kellett fogadnia, hogy más tárcát adjon neki. Derűs apróság, amikor Kovács legközelebb a „pótvizsgájára” ment, a kiszemelt kabinetfőnökénél lévő dosszién az energia szó áthúzva, alatta „adópolitika” szerepelt… Ezt már sikerrel vette. De elvérzett Trócsányi László jelölése is 2019-ben.

A képviselők nem bocsájtották meg, hogy a volt igazságügyi miniszter alatt folytatódtak a jogsértések Magyarországon, meg is ragadták az alkalmat és az illetékes bizottság jelezte az EP elnökének, hogy elutasítják Trócsányit.

Könnyebb dolga volt az EP-nek Lengyelországgal. Miután a kormányzó Jog és Igazság (PiS) az euroszkeptikusok frakcióját erősítette, a fősodor pártjai közül egy sem akadt, amely védelmébe vette volna Varsó jogsértéseit, köztük a legkirívóbbat, az igazságszolgáltatás függetlenségének aláásását. Eközben az Európai Néppártban állandósult a vita a Fidesz státuszáról, ami a tagság felfüggesztését hozta 2019-ben, majd, miután az EPP 2020-ban meghosszabbította a felfüggesztést, erősödtek a Fidesz kizárását követelő hangok. Orbán 2021 márciusában úgy döntött, hogy nem várja meg a küszöbönálló, megalázó kizárást, inkább önként elhagyja a pártcsaládot. Ezzel párhuzamosan megindította a tárgyalásokat egy új pártszövetségről, amely tömörítené az euroszkeptikus, bevándorlásellenes szélsőjobb pártokat. Elvileg ebben partner Varsó, amely jelenleg a még brit képviselők által alapított euroszkeptikus Európai Konzervatívok és Reformerek (ECR) tagja. Érdeklődéssel fogadta a tervet az olasz Matteo Salvini is, akinek Északi Liga pártja szintén az ECR tagja. ­

Marine Le Pen budapesti látogatása jelzi, hogy a francia Nemzeti Tömörüléstől (RN) sem idegen az összebútorozás, jelenleg az Identitás és Demokrácia frakció legnagyobb csoportját alkotja, amelynek tagja többek közt a Flamand Érdek, az osztrák Szabadságpárt, az Alternatíva Németországért. A felsorolt pártok közös vonása, hogy a rasszizmussal ötvözve bevándorló-ellenes kampányt folytatnak, túlburjánzónak tartják a közös uniós politikákat – ám nehezen áthidalható kérdésnek tűnhet viszonyuk Oroszországgal, amely például a lengyelek csatlakozásának útjában állhat. Erről Guy ­Verhofstadt, volt belga kormányfő, az EP tagja az Élet és Irodalomnak adott interjújában megjegyezte: „elég bizarr, hogy az egyik párt utálja az oroszokat, a másikat viszont az oroszok finanszírozzák…” Persze más probléma is akad. Az említett pártok némelyikét egyfajta politikai karanténban tartják, hazájukban egyetlen párt sem hajlandó az együttműködésre velük. Egy ilyen formációval Orbán csak azt éri el, hogy a jelenleginél még jobban elszigetelődik, érdekérvényesítő képessége tovább halványul. Édes a revans, keserű a következmény.

„Utazó cirkusz” Strasbourg és Brüsszel között

Az EP működésében időnként zavart kelt, hogy gyakorlatilag két székhelye van, Brüsszel és Strasbourg. Számtalan kísérlet történt arra, hogy az elzászi épületet inkább másra használják, fölöslegesen utaztatják minden hónapban a parlament személyzetét, viszonylag nehézkes megközelíteni a várost. Párizs azonban eddig sikerrel verte vissza a takarékosság nevében tiltakozókat, lobogtatva az EU-szerződést, amely rögzíti, hogy évente legalább 12-szer kell Strasbourgban üléseznie az EU parlamentjének. Brüsszelben csupán a „mini ülésezés” marad, továbbá az EP bizottságainak tevékenysége is a belga fővárosban zajlik.
A Covid alatt kezdetben Brüsszelben tartották a plenáris üléseket, ám folyamatos volt a francia követelés, hogy a képviselők térjenek vissza Strasbourgba. A vita nyugvópontra jutott – egyelőre. Az állandó költözés „klímanyoma” súlyos érv, nem is beszélve a hurcolkodással járó egyéb nehézségekről és persze arról, hogy maga az impozáns épület – amelyet évente sokszázezer turista keres fel – az év legnagyobb részében üresen áll. Az időről időre kiújuló vitában 2003-ban Daniel Cohn-Bendit, a Zöldek társelnöke kezdeményezte, hogy alapítsák meg az Európai Egyetemet, és annak legyen a székhelye. A tervet azonban – politikai színtől függetlenül – eddig minden francia kormány leseperte, mondván, ez csökkentené Franciaország politikai súlyát. Az ingázás Brüsszel és Strasbourg között évente – kalkulációtól függően – 150 és 200 millió euróba kerül.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.