Putyin és a negatív hatalom

Bár sokan sokféle hasonlóságot feltételeznek róluk, egy dologban Vlagyimir Putyin bizonyosan különbözik Orbán Viktortól. Orbánnal szemben nem zárkózik el a nyilvános vitától, hivatali idejének jelentős részét sajtótájékoztatókkal, interjúkkal, több órás fórumokkal tölti. Gyakran ad interjúkat személyét keményen kritizáló nyugati médiumoknak, és láthatóan élvezi is az ilyen alkalmakat. Akkor van igazán elemében, ha orosz ügyekben felkészületlen, de annál rámenősebb angolszász újságírókkal kerül szembe. Ilyenkor egyrészt hosszan kifejtheti a nézeteit, másrészt a tájékozatlan orosz nézőnek azt sugallhatja, hogy mekkora sajtószabadság van Oroszországban. Hiszen előtte sohasem fordult elő, hogy az ország vezetőit sok millió néző előtt kritizálhassa egy újságíró. Ráadásul a nyugati újságírók által felvetett „slágertémák” – Krím, Kelet-Ukrajna, Navalnij bebörtönzése – nem igazán érdeklik az állami tévé átlagnézőit, vagy éppen maguk is osztják róluk elnökük nézeteit.

Azokban a ritka esetekben, amikor felkészült nyugati vagy kritikus orosz újságíróval kerül szembe, ez a magabiztossága láthatóan megrendül. Egyszer egy német újságíró kérdésére kelletlenül el kellett ismernie, miszerint fogalma sincs arról, hogy több Moszkva-környéki városban nincs földgázszolgáltatás, mert az Európát kiszolgáló gázvezetékről nem építették ki a leágazást a helyi lakosság számára. Ez a látszólag apró kérdés jól rávilágít a rendszer valódi problémáira. A Nyugat akármilyen hevesen támadja külpolitikai aktivitása miatt, Putyinnak nincs otthon félni valója. A Krímet még Alekszej Navalnij is megtartaná, nem beszélve a nacionalista ellenzékről.

Putyin huszonegy éves elnökségével az a legnagyobb gond, hogy a hatalmas ország modernizációja és infrastrukturális fejlődése keveset haladt előre. Pontosabban szólva, csak foltszerűen történt meg: néhány városi körzet, a rakétatechnológia vagy éppen a vakcinagyártás magas színvonalú, miközben hatalmas kiterjedésű vidékeken szinte semmi sem változott a szovjet idők óta. Valós belpolitikai befolyásának korlátait jól mutatja a koronavírus elleni átoltottság nagyon alacsony aránya. Bár egyszer még a kötelező oltást is kívánatosnak nevezte, ezt végül nem merte bevezetni, és még az egyes nyugati országokban látható szigor alkalmazásától is tart.

Negatív értelemben van hatalma a politikai ellenfelek letörésére, de pozitív társadalmi folyamatok beindítására sokkal korlátosabbak a lehetőségei.

Néhány hete a béke Nobel-díjjal kitüntetett orosz újságíró, Dimitrij Muratov zökkentette ki az elnököt a nyugati újságírókat fölényes mosollyal kezelő magabiztosságából a Valdaj klub rendezvényén. A híres-hírhedt „idegen ügynök” törvénnyel kapcsolatban azt kérdezte Putyintól, hogy ha már bevezették ezt a címkézést, miért nem lehet bíróságon megtámadni a minősítést? Mint mondta, jelenleg minden előzetes értesítés nélkül, péntekenként jelentik be ezt, és az érintettnek semmilyen fórumon sincs lehetősége védekezni, esetleg elmagyarázni, hogy tevékenységének nincs köze a politikához. Muratov nyilván csak a Nobel-díja okán kapott lehetőséget erre a szereplésre, de az alkalmat ügyesen használta ki. Még ha a bíróságok elfogultak is, a nyilvános bizonyítási kényszer legalább az abszurd módon igazságtalan esetekben megritkítja a törvény alkalmazását. Putyin is érezte, hogy nem szabad lesöpörnie a kérdést, ezért homályos ígéretet tett arra, hogy a Duma dolga lenne a törvény módosítása.

A különböző fórumok és interjúk mellett az orosz elnök egyre többször fejti ki nézeteit összetettebb formákban, esszékben és hosszabb előadásokban is. Ezekről a külföldi média ritkán tudósít, pedig közvetve az orosz politika alakulásának iránya is kiolvasható belőlük. Jellemző egyébként, hogy Putyin Oroszország modernizációs deficitjéről ezekben sem igen beszél, legfeljebb a rossz demográfiai mutatókat említi, amelyeket amúgy a magyarországihoz hasonló pénzügyi transzferek sem enyhítenek.

Hosszabb esszéi közül egy sem jelent meg magyarul. Szerencsére az oroszul nem beszélők a neten angolul is elolvashatják őket. A mai egybites világunkban demokratikusan választott politikusok hosszabb előadásokra és írásokra nem mernek vállalkozni, hiszen nekik is harcolniuk kell a percekért a médiában. Autokrata vezetőként Putyinnak több ideje van erre, és láthatóan szeretne valamifajta szellemi összegzést, legacy-t is készíteni. Egyik nagyobb esszéje az orosz és az ukrán nép „történelmi egységéről” elmélkedik. Ennek értelmezésére csak a szlavisztika szakértői vállalkozhatnak. Az orosz és az ukrán, a cseh és a szlovák, a szerb és a horvát nyelv azonossága, különbözősége egyszerre nyelvtani, történelmi és aktuális politikai kérdés. Putyinnak itt és most nyilván a két nép történelmi sorsközössége a fontos, a jelenlegi kijevi vezetőknek meg ennek az ellenkezője. Számunkra ennél sokkal fontosabb az a másik írása, amely a második világháborúról, annak Putyin szerint fontos tanulságairól szól.

A második világháborús szovjet győzelem a Putyin-rendszer ideológiai alapja és egyben az orosz társadalom máig legfontosabb közös történelmi emléke. Az orosz emlékezetpolitika amúgy plurálisabb, mint a magyar, II. Miklós cár és Lenin kultusza békésen megfér benne egymással, Trockijról, Kolcsak admirálisról és az ­anarchista Mahnóról is lehet rokonszenves filmeket készíteni. A vízválasztó 1941 júniusa, innen kezdve csak fasisztákról és hős szovjet emberekről szabad beszélni. Putyin némi joggal panaszkodik arról, hogy a nemzetközi közvélemény ma többet hall az angolszászok második világháborús sikereiről, mint a szovjet katonák emberfeletti küzdelméről. Talán abban is van valami igaza, hogy Lengyelország kezdetben igyekezett kiegyezni Hitlerrel és Csehszlovákia náci lerohanásában is részt vállalt. De a Molotov-Ribbentrop paktumot ez sem menti morálisan.

És az ilyen részletvitáknál sokkal fontosabb az a tény, hogy a Szovjetunió győzelme önmagában semmilyen igazolást sem ad a mai orosz vezetés belső és külső cselekedeteire.

Nagy-Britannia is sokat szenvedett a győzelemért, de Churchill már 1945-ben megbukott, és az 1956-os szuezi kaland idején még az Egyesült Államok is szembefordult a brit imperializmus utolsó erőlködésével.

Putyin történelmi determináltsága (családja végigszenvedte a leningrádi blokádot) emberileg érthető, de éppen a modernizáció már említett hiányának egyik oka. 1945 és 1991, a Szovjetunió háborús győzelme és széthullása olyan mélyen befolyásolja a gondolkodását, hogy a jövőről is elsősorban történelmi párhuzamok jutnak az eszébe. Ebben ugyanúgy hasonlít Orbán Viktorra, mint az őt egyébként szenvedélyesen gyűlölő lengyel vagy ukrán politikusokra.

Az igazi baj nem az, hogy kicsit megszépíti a múltat, hanem az, hogy igazolást von le belőle mai akcióira.

A Valdaj klubban hosszabb előadást is tartott, amelyben többek között azt fejtegette, hogy a kapitalizmus mai formája fenntarthatatlan. Ezt sokan mások is így látják, noha a nyugati vezetők kritikáikban nem szívesen használják a „kapitalizmus” kifejezést. És a kapitalizmus kritikusai is elsősorban az adott országokon belüli társadalmi és ökológiai veszélyekről szoktak beszélni, Putyin viszont a szegény országok egyre súlyosabb helyzetére koncentrált. Nyilván szövetségest remélve (és sokszor találva) bennük a Nyugat ellen. Kapitalizmus-kritikájának érdemibb része a szabad verseny és a piaci liberalizáció problémáit elemezte. Kétségkívül igaza van abban, hogy amíg olcsó árak és kedvező üzletmenet mellett a szabad piac és a verseny szabadsága érvényesül, addig válság esetén a gazdasági szereplők az államhoz szaladnak segítségért és beavatkozásért. (Kiegészítve azzal, hogy az uniós tagállamokban Brüsszel is ilyesfajta állam-szerepet tölt be.) Erre az ő válasza az erősebb állam és a piac szigorúbb regulációja. Ennek részleteiről azonban nemigen beszél, pedig a mai Oroszország helyzete pontosan azt mutatja, hogy az állam éppen abban nem elég erős vagy elszánt, amiben kellene – a társadalmi fejlődés és egyenlőség szolgálatában. Teljhatalmát nyugati kritikusai egyébként félreértik, a tizenegy időzónából, nyolcvanhat területi egységből álló, huszonkét helyi alkotmánnyal és több tucat hivatalos nyelvvel rendelkező hatalmas országban még az abszolút politikai hatalom sem jelent sokkal többet, mint állandó egyensúlyozást a széttartó érdekek fölött.

Putyin a gondolkodását alapvetően meghatározó évszámok, 1941-45 és 1991 mellé újabban 1917-et is bevette. Úgy érzi, hogy a nyugati woke és ­cancel kultúra kérdésében neki is állást kell foglalnia. Mind gyakrabban hangsúlyozza, hogy a bolsevik forradalom egyszer már végrehajtotta azt a lázadást és múlteltörlést, amit a Nyugat most él át, és Oroszország számára ez rengeteg szenvedést, tragikus veszteséget okozott. Ez nagyon összetett kérdés, amely külön tanulmányt érdemelne. Megnyilatkozásaiban egyre kritikusabb a bolsevik forradalommal szemben, és ma már az úgynevezett „egészséges konzervativizmust” hirdeti. Ennek egyik oka nyilván az, hogy a hivatalosan elfogadott ellenzéki pártok közül a kommunisták messze a legerősebbek és relatíve a legkritikusabbak a rendszerével szemben. Másrészt a hatalomban töltött huszonegy évvel a háta mögött, minden radikális változással szemben gyanakvó. Harmadrészt jól látja, hogy a Nyugat valóban szellemi válságba jutott.

Azt azonban már nem érti (vagy inkább nem akarja belátni), hogy a Nyugat megújulása mindig a nyilvánosan megélt szellemi válságokból születik meg. A válság sok ostobaságot is a felszínre hoz, de az idő megszűri a salakot és kiérleli az értelmes változásokat.

Vlagyimir Putyin a nemzetközi közvélemény szemében sokkal fontosabb szerepet tölt be, mint amilyet országa valós súlya indokolna. Lenin óta ő az első orosz vezető, aki érti az európai gondolkodást és folyamatosan a nyugati folyamatokra reflektál. Úgy folytat Nyugat-ellenes politikát, hogy közben érezhetően a Nyugat elismerésére vár. Igazi „pityeri”, szentpétervári, aki kifelé orosz, befelé nyomasztja az orosz elmaradottság, amelyet így vagy úgy, kompenzálni próbál. Nehéz megmondani, hogy az elmúlt két évtizedben alakulhatott-e volna jobban a Nyugat és Oroszország viszonya vagy nem, és kinek a hibája, hogy így alakult. Egy bizonyos. Putyin alapvetően a történelmi folyamatosságra, míg a Nyugat a mai realitásokra építi az érveit, és ezeket a jelenleginél nagyobb, kölcsönös jóindulattal sem lenne könnyű összebékíteni.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.