Bár sokan sokféle hasonlóságot feltételeznek róluk, egy dologban Vlagyimir Putyin bizonyosan különbözik Orbán Viktortól. Orbánnal szemben nem zárkózik el a nyilvános vitától, hivatali idejének jelentős részét sajtótájékoztatókkal, interjúkkal, több órás fórumokkal tölti. Gyakran ad interjúkat személyét keményen kritizáló nyugati médiumoknak, és láthatóan élvezi is az ilyen alkalmakat. Akkor van igazán elemében, ha orosz ügyekben felkészületlen, de annál rámenősebb angolszász újságírókkal kerül szembe. Ilyenkor egyrészt hosszan kifejtheti a nézeteit, másrészt a tájékozatlan orosz nézőnek azt sugallhatja, hogy mekkora sajtószabadság van Oroszországban. Hiszen előtte sohasem fordult elő, hogy az ország vezetőit sok millió néző előtt kritizálhassa egy újságíró. Ráadásul a nyugati újságírók által felvetett „slágertémák” – Krím, Kelet-Ukrajna, Navalnij bebörtönzése – nem igazán érdeklik az állami tévé átlagnézőit, vagy éppen maguk is osztják róluk elnökük nézeteit.

Azokban a ritka esetekben, amikor felkészült nyugati vagy kritikus orosz újságíróval kerül szembe, ez a magabiztossága láthatóan megrendül. Egyszer egy német újságíró kérdésére kelletlenül el kellett ismernie, miszerint fogalma sincs arról, hogy több Moszkva-környéki városban nincs földgázszolgáltatás, mert az Európát kiszolgáló gázvezetékről nem építették ki a leágazást a helyi lakosság számára. Ez a látszólag apró kérdés jól rávilágít a rendszer valódi problémáira. A Nyugat akármilyen hevesen támadja külpolitikai aktivitása miatt, Putyinnak nincs otthon félni valója. A Krímet még Alekszej Navalnij is megtartaná, nem beszélve a nacionalista ellenzékről.

Putyin huszonegy éves elnökségével az a legnagyobb gond, hogy a hatalmas ország modernizációja és infrastrukturális fejlődése keveset haladt előre. Pontosabban szólva, csak foltszerűen történt meg: néhány városi körzet, a rakétatechnológia vagy éppen a vakcinagyártás magas színvonalú, miközben hatalmas kiterjedésű vidékeken szinte semmi sem változott a szovjet idők óta. Valós belpolitikai befolyásának korlátait jól mutatja a koronavírus elleni átoltottság nagyon alacsony aránya. Bár egyszer még a kötelező oltást is kívánatosnak nevezte, ezt végül nem merte bevezetni, és még az egyes nyugati országokban látható szigor alkalmazásától is tart.

Néhány hete a béke Nobel-díjjal kitüntetett orosz újságíró, Dimitrij Muratov zökkentette ki az elnököt a nyugati újságírókat fölényes mosollyal kezelő magabiztosságából a Valdaj klub rendezvényén. A híres-hírhedt „idegen ügynök” törvénnyel kapcsolatban azt kérdezte Putyintól, hogy ha már bevezették ezt a címkézést, miért nem lehet bíróságon megtámadni a minősítést? Mint mondta, jelenleg minden előzetes értesítés nélkül, péntekenként jelentik be ezt, és az érintettnek semmilyen fórumon sincs lehetősége védekezni, esetleg elmagyarázni, hogy tevékenységének nincs köze a politikához. Muratov nyilván csak a Nobel-díja okán kapott lehetőséget erre a szereplésre, de az alkalmat ügyesen használta ki. Még ha a bíróságok elfogultak is, a nyilvános bizonyítási kényszer legalább az abszurd módon igazságtalan esetekben megritkítja a törvény alkalmazását. Putyin is érezte, hogy nem szabad lesöpörnie a kérdést, ezért homályos ígéretet tett arra, hogy a Duma dolga lenne a törvény módosítása.

A különböző fórumok és interjúk mellett az orosz elnök egyre többször fejti ki nézeteit összetettebb formákban, esszékben és hosszabb előadásokban is. Ezekről a külföldi média ritkán tudósít, pedig közvetve az orosz politika alakulásának iránya is kiolvasható belőlük. Jellemző egyébként, hogy Putyin Oroszország modernizációs deficitjéről ezekben sem igen beszél, legfeljebb a rossz demográfiai mutatókat említi, amelyeket amúgy a magyarországihoz hasonló pénzügyi transzferek sem enyhítenek.