Az orosz hadsereg visszavonulóban van a Dnyeper nyugati partjáról, a megszállt Herszonból – jelentették – visszavonták az orosz ellenőrzőpontokat, a polgári lakosságot evakuálják. Az történik, amit Szergej Szurovikin hadseregtábornok, az orosz inváziós hadsereg parancsnoka előre jelzett néhány hete: bonyolult a helyzet. A Wagner-cég zsoldosai eközben védelmi állásokat építenek Luhanszk megye területén, körülbelül ott, ahol a frontvonal húzódott február 24-e előtt az ukrán csapatok és a szakadár terület fegyveresei között.

Más frontszakaszokon – például Bahmutnál – még próbálkozik támadással az orosz hadsereg, de sikerekről, jelentős eredményekről nem beszélnek. A mozgósítással berántott 320 ezernél több tartalékos aligha tudta stabilizálni az orosz állásokat. Az orosz csapatok tűzereje nagy, de hatékonyságuk kicsi. A hírek szerint az ukránok jóval kisebb mennyiségű nyugati haditechnikával jobb eredményeket érnek el, képesek pontosan megsemmisíteni a kijelölt célokat.

Az oroszok bevetették az importált iráni öngyilkos drónokat az ukrán infrastruktúra, polgári célpontok ellen, de ennek katonai jelentősége gyakorlatilag nincs. Az ukrán politika a nép elleni bosszúról beszél, de ezt lehet úgy is értelmezni, hogy a „büntetéssel”, az árammegvonással a lakosságot akarják a megbékélés irányába terelni a moszkvai tervezők. Ez – korábbi tapasztalatok szerint – nem lesz eredményes.

Az iráni drónvásárlás, az észak-koreai munícióbeszerzés mind-mind arról szól, hogy az orosz hadsereg arzenáljai kiürültek, a hadiipar nem képes pótolni az elhasznált hadianyagot, ahogy hiányzik az emberanyag is. A mozgósított tartalékosok közül már legalább százezer került a frontra. Eközben lassan kiürülnek az orosz börtönök is, mert időközben megváltoztatták a honvédelmi törvényt, s így súlyos bűncselekmények miatt elítélt köztörvényesek is bekerülhetnek önkéntesként a fegyveres erőkbe.

Egyre többször hallani a stratégiai védelem szóösszetételt. Szurovikin állítólag ennek megvalósítására kapott felhatalmazást. De hol húzták meg a védelmi vonalat? A Vlagyimir Putyin asztanai sajtóértekezletén elmondottakból az derül ki, hogy az orosz vezető elengedhetetlennek tartja a Krím-félszigetre vezető szárazföldi folyosó megvédést és a Dnyeper keleti partjának birtoklását, hogy „ne zárhassák el (az ukránok) ismét a vizet”. Az Azovi-tenger északi partja Berdjánszk, Melitopol, Mariupol és a környéke lenne tehát az a terület, amelyet az orosz vezető mindenképpen meg akar védeni a katonáival. Feltehetően ez lenne az ő „békeajánlata”, nem annyira Ukrajna vezetőinek, mint inkább Amerikának.

Az orosz vezetés az utóbbi időben többször is rosszul ítélte meg a nyugati politikát. Most épp arra játszanak, hogy a washingtoni Kongresszusban a republikánusok többséget szereznek és megakadályozzák Ukrajna további felfegyverzését, 2024-ben pedig Donald Trump visszatér a Fehér Házba, és kimondja a békét. Csakhogy egyelőre konszenzus van a Kongresszusban az 50 milliárd dolláros fegyverszállítási program folytatásáról. Az ukránok előbb-utóbb újabb tüzérségi eszközöket, légvédelmi rakétákat, harckocsikat és harci gépeket is kapnak Amerikától. A stratégiai védelemre, a frontvonalak megrövidítésére azért is szüksége van az orosz hadvezetésnek, mert a szárazföldi hadsereg szétzilálódott, a légierő kifogyott a korszerű harceszközökből és nem uralja a légteret, a flotta pedig a szevasztopoli kikötőbe zárva retteg az újabb támadásoktól.

A jelek azt mutatják, hogy a rosszul vezetett és rosszul ellátott orosz hadsereg nem akar harcolni az őszi sárrá változott sztyeppén, a beszputyicán.

Ezekkel a lehetőségekkel számolni kell a Kremlben is. Ez akkor is így van, ha a nemzetközi sajtó gyakran ír arról, hogy az orosz héják, a „háború pártja” (Prigozsin Wagner-tulajdonos oligarcha és Ramzan Kadirov csecsen helytartó) tábornokokat gyaláznak azok puhasága miatt, s állandóan a nukleáris fegyverek bevetésének kérdését feszegetik. Az orosz média szélsőséges propagandistái sem észlelték még a valós helyzetet, folyik a legvadabb ukránellenes, Nyugat-ellenes uszítás. Dmitrij Medvegyev volt elnök, kormányfő, aki most a nemzetbiztonsági tanács elnökhelyettese, legutóbb azzal az internetes üzenetével hívta fel a figyelmet magára, amelyben arról írt, hogy Ukrajnát eluralta a Sátán. Ő – akit valaha nyugatos reformernek jellemeztek – szintén a harcászati atomfegyverek bevetésével kacérkodik. A politikus feltehetően így akarja magát az orosz politika felszínén tartani.

A fenti alakok azonban nem tartoznak az orosz döntéshozók legszűkebb körébe. A valódi hatalomtulajdonosok Putyint körbefogó szűk köre nem tekinthet el a valódi (tehát nem hamisított) hadműveleti helyzettől, sem pedig attól, hogy Nyugaton már a háború utáni új geopolitikai helyzetet, sőt világrendet tervezik. A Putyin által kollektív Nyugatnak nevezett világ ugyanis egyáltalában nem egy központi parancsnak engedelmeskedő kaszárnya, ahol csak az oroszok pár „hasznos idiótája” vagy ügynöke szegül szembe az amerikai parancsnak. Korai öröm.

Amikor tavasszal az oroszok kénytelenek voltak kivonulni Kijev, Csernyigov és Szumi körzetéből, s Harkov ostromával is felhagytak, az elemzőkön úrrá lett a megdöbbenés. Az orosz hadsereg, állították, e rosszul irányított, korrupt parancsnokok által vezetett, rosszul felszerelt fegyveres erő, megverhető. Sőt olyan nyilatkozatokat is olvashattunk, amelyek szerint az oroszokra olyan katonai csapást lehet mérni, amely tartósan kiiktatja Moszkvát a világhatalmi tényezők közül. E jóslat akkor nem jött be, s az orosz hadvezetésnek még volt ereje egy újabb offenzívára, de áttörést már nem valósíthatott meg.

A hadsereg emberi és technikai tartalékai kimerültek, hónapok óta alig mozdult a front, illetve, ha változott is, akkor az ukránok javára. Időközben Ukrajna nagy mennyiségű korszerű fegyverzetet kapott és jelentős hírszerzési támogatást is. A Nyugat ugyan nem lett hadviselő fél, de részese lett a háborúnak, amelyet Oroszország megalapozatlan gőgjében indított.

Az amerikai politikai térben felbukkanó elemzések egy részében továbbra is jelen van a tavaszi „aha-élményre” alapozott tézis. Eszerint Ukrajnának meg kell adni a lehető legtöbb eszközt ahhoz, hogy katonai győzelmet arathasson és elérje politikai célját. Ez mindenekelőtt az 1991-es ukrán határok visszaállítását jelenti, tehát a Krím és a Donyec-medence visszacsatolását. A többi ezzel jár: az orosz háborús bűnösök felelősségre vonása, egy új „Nürnberg”, továbbá háborús jóvátétel. Vannak, akik ennél tovább mennek, s olyan állapotokat vizionálnak, amelyben Oroszország elveszíti jelenlegi nagyhatalmi státuszát.

Olvasni olyan elképzeléseket is, amelyek szerint csak azzal lehet megelőzni azt, hogy Oroszország ismét háborút indítson szomszédjai ellen, ha megszűnik birodalmi jellege, és kisebb államokra esik szét. Ezt többnyire balti és lengyel forrásokban olvasni, ott vizionálnak ilyen jövőt. Ezek a jövőképek téves elképzeléseket formálnak politikai sci-fivé. Az oroszországi társadalom nyelvében, történelmi tudatában egységes, nincsenek érzékelhető függetlenedési törekvések, a nem-orosz eredetű népesség is eloroszosodott. Nincs jele a szociológusok szerint helyi identitások megerősödésének, helyi elitek függetlenedési törekvéseinek.

Vannak ugyanakkor komoly politikusi elképzelések, amelyek továbbra is bíznak abban, hogy nem Oroszország felszámolása a megoldás, s nem hisznek abban sem, hogy Európa biztonságát Oroszország ellenében kell garantálni. Azt viszont kénytelenek elismerni, hogy Vlagyimir Putyin és a jelenlegi orosz vezető közvetlen környezete soha nem lesz már biztonsági partnere Európának. A szankciók, a katonai és egyéb intézkedések, tilalmak karanténja nyilván csak akkor szűnhet meg, ha már nem kell félni újabb orosz inváziótól. A kérdés az, meghallják-e ezeket az üzeneteket Oroszországban, felismerik-e az elit szűk belső köreiben, hogy valójában nem Ukrajna léte, hanem a Putyin által indított háború veszélyezteti Oroszország létét?

Tartósan felbukkannak olyan elképzelések is, amelyekkel a háborúskodás gyors befejezését sürgetik. Vannak, akik azonnal tűzszünetet sürgetnek, s a vérontás abbahagyását követelik. A tűzszünet azonban a mai frontvonalakon alapvetően orosz stratégiai érdek. Alkalmat ad az elfoglalt területen a hadászati védelem kiépítésére, a mozgósított tartalékosok kiképzésére, a fegyverkészletek feltöltésére, a tűzszüneti vonal mögötti területek erőddé alakítására, berendezkedésre az annektált ukrán földeken. Eközben tovább zsarolhatnak az atomfegyverrel, folyhat a hibrid háború Ukrajna és szövetségesei ellen, az energiapolitikai svindlizés. A tűzszünet alatti tárgyalásokon ilyen feltételek között valójában Moszkva diktálhat. Nehéz elképzelni, hogy az ukránok elfogadnák ezt. Az orosz vezető minden tárgyalási ajánlata lényegében ezt tartalmazza.

Forog a nyilvánosságban egy másik megoldás is. Ez a rendezést akkor tartja elképzelhetőnek, ha az oroszok visszavonulnak a február 24-i támadás előtti vonalak mögé, tehát a szakadár Donyec-medencei területekre és a Krím-félszigetre. A hivatalos amerikai követelés is ezt tartalmazta. Akkor lehet szó tűzszünetről, tárgyalásokról. Ukrajna vezetői most azt mondják, hogy országuk teljes felszabadításáig harcolnak. Nyilván vannak a szövetségeseknek olyan eszközeik, amelyekkel rugalmasabbá tennék az ukrán álláspontot. Mi kényszerítheti erre az oroszokat? A jelek szerint jelenleg semmi. A katonai szakértők szerint az ukránoknak most csak pár hetük van támadásra, aztán a térséget eluralja a beszputyicának, úttalanságnak nevezett sár, amelyben minden offenzíva elakad. A sztyeppei tél sem ideális hadviselési évszak. Feltehetőleg az állóháború eltart még tavaszig.